Most van az, hogy kellene írni valami jobbat. Valami nem ennyire beszűkülőset, mint amiket az utóbbi időben toltam, de az az igazság, hogy lehet, hogy tényleg ennyire bele vagyok szűkülve a mindennapi életem 1 km-es körzetébe, bár ezt csak a blogon élem meg ilyen szarul. Nincs téma.…
Aztán hazament. Három teleírt cetli volt nála, tele érvekkel, gondolatokkal, bizonyítékként felhasználható mondatokkal, amit az apja mondott, mert volt, hogy elárulta magát. Nem csak én, mások is mondták, hogy inkább írjon fel mindent, amit mondani akar, mert másképp esélye…
Egy hétig tartó állóháború után azt mondtam Mandulának, hogy legyen, úgy állok mellé, ahogy ő akarja, harcolja ki a maga módján mindazt, amit saját bevallása szerint is rég ki kellett volna harcolnia. Engedtem, mert végül is pont ezzel mutatom meg, hogy ÉN felnőttként kezelem…
Szerda este volt, és akkor már úgy voltam vele, hogy végtelen ideje úgy vagyok, hogy atombombányi feszültség van bennem, mert egy bazdmeg, egy kibaszott kurva élet sem hagyta el a szám, mert tudtam, hogy nem jutok vele sehova, ha sarokba szorítom őt, és meg is fogadtam, hogy nem leszek…
A vendégség egy szűk, alig két decis pohár. Nem feles, vagy decis, mert mégiscsak pihen az ember, meg kieheti a másikat a hűtőjéből, de nem is három decis, sőt, mondom, kettő is alig.Az első, és örök probléma a fingószelepről szól. Vendégségben szarni soha nem egyszerű…
