A vendégség egy szűk, alig két decis pohár. Nem feles, vagy decis, mert mégiscsak pihen az ember, meg kieheti a másikat a hűtőjéből, de nem is három decis, sőt, mondom, kettő is alig.

Az első, és örök probléma a fingószelepről szól. Vendégségben szarni soha nem egyszerű dolog, ezt már kiteregettem párszor, de nem lehet eleget beszélni erről a témáról: vendégségben szarni még akkor sem egyszerű, ha éppen kétemeletes házban gondolod magad az élet császárának, és a többiek lent, vagy a kertben, vagy bárhol, de nem az emeleten vannak. Ha a kertben vannak, akkor rájössz, hogy nyitva az ablak, ha a földszinten vannak, megállnak a lépcső alján beszélgetni, és mivel te hallod őket, azt is biztosra veszed, hogy ők is hallanak téged. De különben is, egyszerűen le nem szállna arról a kurva alsó lépcsőfokról, muszáj neki nyikorgatni, de akkor most vagy induljon fel, vagy maradjon lent, de ezt nem lehet bírni!! Neked is hamarosan dönteni kell, mert most éppen még megfogható, de ott áll az ihlet a rózsa kapujában és fokozódik a nyomás.

Ettől csak  rosszabb változatok léteznek, és ahogy mondtam, Manduláék nem muszájból panelban élő panelemberek: nagy, teli hűtő, minimum egy étterem, nagyon vékony wc.

A béltolulat, ha nagyon akarom, három nap után kiadja a pohár felét. (Négy nap után másra sem tud gondolni az ember, öt nap után meg már mindegy.) A harmadik napon gyakorlatilag bármikor tudnál kakálni. Gázként, és barnásszürke, rosszindulatú, kelletlen nyomásként kotyog benned a reggeli, a nagy ebéd, a sör, a feles, a kávé, a kicsi süti és minden egyes elroppantott harapnivaló. Többször próbálkozol. Néha azért, mert úgy érzed, hogy megfelelő a csillagállás egy megúszós csusszantásra, néha azért, mert a beszélgetés közepén, a kanapéba, fotelbe süllyedés legmélyebb állapotában, úgy csavarodik a farmerod, úgy vág beléd az öv, hogy tulajdonképpen biztos vagy benne, hogy menten beszarsz. A kagylóra ülve, ezekből az meggyőződésekből semmi nem marad, csak egy alaktalan, esetleg nagyjából egy tégla alakú, gyerekfejnyi, beállt szorulás.

(Nagy levegő) Hádzee!! ..e..eeee (nyomod) ..ii (tartod) ..ööhhh (feladod). DZiii (nekiállsz)!! ...iii (tartod) ...ii (még mindig tartod) ..öhhh (feladod)! HÖHHHhhhh!! (Izzadtan újra) .. dziiihhh (még rátolsz) ..háDZI (a kurva anyját, még egyet) ...eee (nyomod) iiiii (tartod)..öhhhh! (feladod.) (Sírsz.)

Jobb esetben semmi. Rosszabb esetben, valami elkeseredett zippelés ver visszhangot a fajanszon, a haldokló tücsök utolsó, fuldokló, síró nótája A-mollban. Az pedig úgy nem lesz jó: ha tücsök nekiáll, akkor a bölény sem lehet messze, ha a bölény ott van, a csorda is érkezik hamarosan. A tücsköt ilyenkor megfojtod, és próbálsz pozíciót változtatni, hátha van valami egyenes út a szabadulásba. De nincs. Csak a tücsök sír elkeseredetten, hogy jajj, gazdám, nagy baj van, jajajjajjj, nagy baj van! Nem születik megoldás, a tücsöknek elcsíped a végét, hogy kuss már!, és titokban szenvedsz tovább a nyílt színen.

A pohár másik fele lehetne minden más nem kiemelt téma, ami összefügg azzal a tudattal, hogy nem otthon vagy, vagy ellenkező oldalról megközelítve, azzal a megkönnyebbüléssel, amikor végre hazaérsz, de most nem így történt: a másik felét simán megtöltötte a lakásvita. A fater szerintem noteszt használ, azon pipálja, hogy tételesen mi mindent lehet megtámadni abból, amit vagy a lánya egyedül, vagy velem közösen kitalált. Újra a fürdőszobai színeket, amiben pedig megígérte, hogy tartóztatja magát, aztán a színek elrendezését, majd a boltot, majd a járólapot, aztán a beltéri ajtók színét. De komolyan, csodálatra méltó alapossággal járt el. Én pedig ezúttal kussoltam, nyeltem, és kussoltam, nyeltem. És közben milliószor megfogadtam, hogy még inkább megteszek mindent, hogy soha, de soha ne viselkedjek úgy többé, mint ő. Az intelligenciával felvértezett alfa dominanciának vannak kifejezetten ronda arcai.

Nem hinném, hogy sok példa lenne lakás, vagy házvételre, -felújításra kevesebb vitával, és az is igaz, hogy ha elengedi az ember, akkor a másik vélemény alapján is simán kikeveredik egy olyan változat, amiben gond nélkül elél bárki húsz évet, úgyhogy igyekszem a saját szubjektivitásomból fakadó dühömet nem figyelembe venni.

Amellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, amikor akaratosságból, gőgből, akármilyen szinten megmutatkozó hatalomvágyból, kiskirálykodásból időről-időre, jó alaposan földbe döngölik a másik (jellemzően nő) egóját, önértékelését, önbizalmát. Főleg, mert ez rám is jellemző. Mert én mindig jobban érvelek, jobban csavarom a hogyanvoltat, mert mindig kihozom úgy, hogy nekem legyen igazam. Ahogy egyre többször nézem ezt kívülről, egyre kevésbé tetszik. Nem akarok ilyen lenni. Mert ez nem a másik tökéletlenségéről szól, bármilyen nyilvánvaló is legyen az. Kurvára nem arról szól.

Játszani hagy, majd beleszól. Irányít. Majd visszalép, újra a játék jönne, de újra ugyanaz történik: először a partvonalról, majd később újra egészen közelről akaszt meg minden egyes mozdulatot. Átveszi. Viszi - egyedül. Aztán újra dorongol, hogy nem halad semmi sem, és részlegesen vagy teljesen visszaadja a már mindenki számára nemszeretem munkává vált játékot, de nem bírja sokáig, irányítania kell, mert csak arra és csak úgy jó, ahogy az ő szeme látja a világot, a megoldást. És, ahogy a játékidő vége közeleg, újra egyszemélyes hadjárattá válik a színtér, újra egyedül, vállon viszi be a félig döglött lovat a célba.

Mindegy. Hazafelé jövet felmentünk, újra megmértük a falakat. A lakás ott várta Mandulát már betonpadlóval, hófehér falakkal, fényorgiával, hűs levegővel. Néztem, ahogy mozog benne, tudtam, hogy odabent ujjongva táncol, szerelmesebb lett belé, mint eddig valaha. Ha így marad, akkor ennél még sokkal többet is megér az egész.