Szerda este volt, és akkor már úgy voltam vele, hogy végtelen ideje úgy vagyok, hogy atombombányi feszültség van bennem, mert egy bazdmeg, egy kibaszott kurva élet sem hagyta el a szám, mert tudtam, hogy nem jutok vele sehova, ha sarokba szorítom őt, és meg is fogadtam, hogy nem leszek többé megsemmisítő, de az van, hogy nyolc óra hosszú, szünet nélküli vita, folyamatos, fogcsikorgató önkontrollal valami elementáris torlódást okoz először a tarkóban, aztán az egész fejben, majd minden egyes öngyilkosságig fáradt sejtben, mert ő a kosok kosa, a "de igen, de nem" királynője, és nem tudtam, hogy merre hajoljak el, hova forduljak el, hogy kicsit jobb legyen, nem találtam semmit, nem jutott eszembe semmi, és először mentem el csak azért edzésre, hogy ne otthon legyek, mert éreztem, hogy ezen még az fizikai kín sem segíthet, aztán Depeche Mode nap volt a Petőfin, és hirtelen a fejemre csaptam, hogy bazmeg, hogy lehetsz ilyen hülye, hát persze!!! 

A ZENE!!!

És ordítva-kajabálva maximumra tekertem a Never let me downt.