Valahol a Dawson's Creeknél kezdődött a gitár meg a poprock. Persze, mert hát azért valljuk be, hogy Joey-val meg Pacey-vel mindenki szívesen kipofozta volna a tiniszexes élményeit, hogy azért legyen mit kitenni a falra a kínaipiacos alsógatyás Gáborok és cérnakilógós melltartós…
Attól, hogy Alanis új száma pont olyan, mint egy viszonylag elfogadhatóan sikerült kevin costneres sportfilm utolsó négy perce - home run, visszatérő csaj, nagytotál, meg minden - , én még nagyon szeretem.
Végül is még időben vagyok.
Szerda este volt, és akkor már úgy voltam vele, hogy végtelen ideje úgy vagyok, hogy atombombányi feszültség van bennem, mert egy bazdmeg, egy kibaszott kurva élet sem hagyta el a szám, mert tudtam, hogy nem jutok vele sehova, ha sarokba szorítom őt, és meg is fogadtam, hogy nem leszek…
Még tompa, alaktalan zsibbadás az edzés utáni izomláz, a szemem bevérzett, az alkaromon lassan foltokká nyugszanak a sikító szilánkfájdalmak: egyedül lazázom hazafele a kocsimmal a budai rakparton - mindig ez a legjobb rész az egészben, a levezetés. Néha kell a hetven, néha elég…
Gáz vagy nem gáz, de nekem nagyon fekszik a Coldplay új(?) száma, egyszerűen a gitár, az nagyon feelgood. Csak ezt a vega gyereket kellene kivenni belőle, ez az állandó, elnyújtott, érzelgősnek szánt, panaszos nyávogás, az majdnem hazavágja az egészet. De még így is.…
