Még tompa, alaktalan zsibbadás az edzés utáni izomláz, a szemem bevérzett, az alkaromon lassan foltokká nyugszanak a sikító szilánkfájdalmak: egyedül lazázom hazafele a kocsimmal a budai rakparton - mindig ez a legjobb rész az egészben, a levezetés.

Néha kell a hetven, néha elég végigpihenni ötvennel, hatvannal, a fényfüzéres hidak alatt, szagolni a Dunát, lassítani a turisták és a Parlament között a Batthyánynál, elereszteni az Erzsébet híd után.

Néha nem sikerül jó zenéket találni hozzá, néha későn jönnek. Tegnap este még ott ültem három percet a garázsban, mert azt gondoltam, hogy én ezt a zenét ugyan ki nem kapcsolom. Norbert Kristóf volt az, én mára már meg nem mondom melyik száma, csak a nevét jegyeztem meg, amikor bemondták, de tökmindegy, mert nyilván AZ a hangulat kellett hozzá.

De akárhogy is, ha ennek a csávónak még a feldolgozásai is ennyire borzasztóan jobbak mindenféle atomgáz gecigránátból kivedlett mizunál, meg egyéb magyar előadónál vagy zenekarnál, akkor mi a faszról beszélünk? Hát hol van ez a csávó? Komolyan, Londonban, meg Németországban lép fel?