Az a szép, utolsó, lezáró bekezdés, amit a legutolsó posztban még odatettem, egészen aznap estéig volt úgy gondolva, ahogy leírtam. Nem sokáig.

Miután lemértük az összes létező falat, tulajdonképpen tényleg jókedvűen, várakozással telve hagytuk ott a lakást, és így telt az egész nap, abban a pozitív hangulatban. Mert még mindig naiv vagyok, mert még mindig hiszek abban, amit mondanak, ígérnek, amit látok. Mert még mindig nem tudom továbbgondolni, hogy van lejjebb, és hiába vélem úgy, hogy látom, sőt hamar felmérem a velem kapcsolatba kerülő emberek mélységeit és (gyakorta inkább kicsinyke) nagyságait, mégis mindig olyat dobnak, amire nem számítok. Mert kiengedek, mert úgy hiszem, hogy innen már jó lesz. Mindig ezt csinálom.

Este kiderült, hogy a szülők, a "mégiscsak mi fizetjük" felkiáltással, megváltoztatták a beltéri ajtók és a szobákba kerülő parketták színét. Mert az úgy lesz jó, ahogy ők gondolják. Pont.

Színek. Nevetni vagy sírni kellene, de csak megakad a levegő a döbbenettől, és még most sem tudom úgy megfogalmazni, ahogy szeretném, mert hogy lehetne azt önmaga súlyosságában kifejezni, amikor a szülők arra sem tartják méltónak, érettnek a saját 26 éves gyereküket, hogy színeket válasszon?

Színek. Nem sütő, klíma, vagy, akár maga a lakás, hogy drága, legyen egy olcsóbb fajta. Nem. Színek, bazmeg. Felfoghatatlan.

Mit lehet erre azon kívül mondani, hogy köszönöm, ezt, így nem kérem? Nem dacból, mert Mandula két front között örlődve, azt mondja, hogy az én ellenállásom az nem megoldás, az csak dac, hogy nem állok mellé, hanem elfutok. Pedig azon kívül, hogy elmegyek hozzájuk és elmondom, amit gondolok erről a helyzetről, csak így tudok melléállni.  Hogy békülhetnék ki azzal bármilyen szinten, hogy nem tartják felnőttnek a saját lányukat? Nem bíznak benne, nem bíznak az ítéletében, magukhoz kötik őt. Mindez önmagában sem elfogadható, de miután közös életünk engem is meghatároz, így mindez rám is vonatkozik, én pedig már harminchárom éves vagyok és a sok rossz döntés és vérző kompromisszum után, harminchárom év alatt huszonsok évnyire felnőve én már azt mondom, hogy N.E.M. Ha így gondolkoznak, maradok albérletben, nem kérdés, egy pillanatra sem. Mert az legalább az én életem.

Színek. A 0-tól 10-ig tartó skálán, rögtön az 1-esnél sikerült előhúzni az "én fizetem" kártyát. Mert a lányuk nem képes összeválogatni egy harmonikus színösszeállítást, mert a lányuk azt nézze húsz évig, amit ők választottak, mert az úgy lesz jó és nem másképpen.

Mi bajuk ezeknek az embereknek?