Évek óta ugyanazokat a dolgokat akartam magamnak. Egy jó bringát, Egy jó telefont, egy jó fényképezőgépet.

A Galaxy Note 2 lett volna a következő cucc a sorban, de Mandulát, mint az én jótevő, sváb perselyemet, nem lehetett feltörni, akárhogy csűrtem-csavartam, ő egy olyan lány, akit anyagiak tekintetében ezer lábbal áll a földön. Miért rossz a Galaxy S2? Mi a baj vele? Semmi. Nem rossz. Szeretem. Akkor miért? Mert a Note2 még jobb. Hát ez kevés volt. Mondhattam volna ugyan, hogy az én tartalomfogyasztásom mellett van helye annak a brutálisan nagy méretű kijelzőnek, hogy pont nekem jó dolog lenne műceruzával jegyzetelni, de ezek nem igazi érvek. Ez csak a szokásos még több, még jobb, amikor a jelenlegivel sincsen semmi baj.

Aztán csillapodott az őrület. A Galaxy S2 a mai napig egy kurva jó telefon. Nem lassú, de kifejezetten gyors. Mindent tud, nem kell kompromisszumot kötnöm, egy darabot sem: a legmenőbb rendszer fut rajta, minden szomszéd gyerek az androidra fejleszt, a telefon meg akadás nélkül adja. A legtöbb ember ennél butább telefonnal járkál, még égőnek sem mondhatom.

Maradt a Galaxy S2. Meg pénz a zsebemben. A fényképezőgép, mint feneketlen pénznyelő zsák annyira adta magát, hogy nem is értem, mit akartam én a telefon vonalon egyáltalán, és mivel ilyenem nem volt, de mindig is akartam, így Mandulát is ki lehetett cselezni.

Ugyan a telefonjaimban már jópár éve volt pornómms készítésre alkalmas berendezés (azottpinavagynem), a Galaxy-ben szerintem önmagához képest egy korrekt megoldás van, mert akár filmet is forgathatok vele fullHD-ben, az androidon burjánzó különféle képrögzítő szoftverekről, agyoneffektprogramokról ne is beszéljünk. De a hiányérzet mindig megmaradt, mert jó, látom a témát, nagyjából tisztában is vagyok, hogy mitől nézne ki jól az ki egy képen, amit élőben látok, de IGAZI fényképeket akartam, National Geographicot. Állatosat.

A tükörmentes, cserélhető opbjektíves gépek, meg a telefonok, bárki, bármit mond, lassan megölik a nagy, fekete, zárhangos gépeket. Dinoszauruszok lesznek, és ahogy ők megölték a filmes gépeket, úgy a tükörnek is elavulás lesz a sorsa. Persze sokan ezért kapásból háromszor fejeznének le, de én meg úgy látom, hogy attól függetlenül, hogy kik és hányan használnak még filmes gépet, ezen nincs mit vitatkozni.

Először én is MILC (nem tükrös, protézises) gépet akartam, mert miért ne, mert miért költsek egy éppen lecsengő technikára? Elég sok fotóbuzi kollégám volt már az évek alatt, de a jelenlegi abban különbözik az előzőektől, hogy nem faszkalap. Neki elő is mertem adni a szükségszerűen naiv gondolataimat. Ő győzött meg arról, hogy mivel faszt sem tudok az egészről, talán nem kellene rögtön kétszázezret költenem egy alapfelszerelésre, majd további százezreket objektívekre, amikor majd többet is akarok, annál mint, amit az alapobjektív nyújt.

Így következett az az egy hónap, amikor kiolvastam az internet tükörreflexes gépekről szóló részét, aminek pedig az lett a vége, hogy Mandula óvatos félinformálása után kétszázezernél sokkal olcsóbban enyém lett egy használt Canon 450d, ami még sokáig sokkal többet fog tudni, mint én. Minden nap lapozgatom a kölcsönkapott, National Geographic Fényképezőgép félhülyéknek című könyvét, meg a gép használati útmutatóját. A fényképezést tényleg tanulni kell, eléggé hasonlít az autóvezetéshez: túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, és az meg főleg külön képességet igényel, hogy szexelni tudj közben. Egyszerre kell megküzdeni a rekeszértékkel (mekkorára nyíljon ki a fényképezőgép szeme. Tud olyat, hogy nagyon csodálkozik, és olyat is, hogy gyanakvóan hunyorog), a záridővel (milyen gyorsan pislogjon. Tud olyat, hogy gyorsan pislant egyet, de olyat is, mint amit Ryan Gosling csinált a Drive-ban). El kell döntened, hogy mi legyen a mélységélességgel, de előbb fel kell fognod, hogy mi az a mélységélesség. Aztán be kell nyálaznod az ujjad, hogy merről fúj a szél, és ügyelned kell arra, hogy amit le akarsz fényképezni, az ne csak úgy legyen, mint tíz deka kutyaszar a belvárosi utcasarkon, hanem, hogy esztétikus és/vagy üzenetértékű legyen. Minimum el kell kenni, vagy be kell csomagolni. És ez még csak a fele a történetnek. Mert direkt hibázni is kell néha, alul-, vagy felülexponálni, meg még ott van egy csomó olyan dolog, amivel bármikor zavarba lehet hozni egy kevésbé felkészült kattingatásbuzit: fénymérés, fehéregyensúly, autófókusz, manuálfókusz, gyújtótávolság, nagylátószög, tele, expozíció, HDR, érzékelő, fullframe, 35 mm, rekeszelés, és minden fogalmak legrettenetesebbike, az ISO. Az ISO-t bazmeg ráadásul számozzák, mint a rendőrvicceket és bizony előfurdul, hogy csúnyán belenyúlsz. És akkor még jönnek a különféle objektívek, vázak, az ezekkel kapcsolatos vallásháborúk, meg természetesen a túl sokat elért, túlmagabiztos profik megnyugtatónak szánt, de csak még jobban elbizonytalanító mantrája: nem a technika számít, csak fotózz!

És akkor ott áll az ember egy nagy fekete géppel, ami mindezt tudja, meg aminek lejár az eleje a Gellérthegy előtt, és nem meri elkattintani a gépet, mert nem állított át legalább három dolgot előtte, meg egyébként is: a téma agyon van fotózva. Mert a világon mindenki fotós, és ennek a fele ért is hozzá, aminek a fele, meg is mondja a tutit.

A magyar fotósblogok, amikre ráakadtam, kb 2008-2010 között voltak a csúcson. Aztán a java mára már nem frissül, vagy már elmondtak mindent, amit el tudtak, vagy akartak mondani, vagy belefáradtak a trollokba. Vagy bezártak, vagy híradóvá szelidültek, vagy félegoblog lett belőlük, ilyesmik vannak.

A Flickr már nem menő, vagy már éppen újra az, meg van a 500px, na meg a Facebook, mert megosztani muszáj. Ossz, de ne túl sokat, legyen önkontrolod, válogass, tudj mindent, de azt csak mértékkel és teljes végiggondolás után használd, és persze csak fényképezz.

Ahogy látom a fényképezés azért akárhogy is, de nem üzleti ügy a világnak. Meglehetősen személyes.