budapest

Miközben  a méltatlanság újabb okádékhullámokat vet itt a multinál, és nagyjából másfél hete egy szarcsimbók vett ki egy 67 négyzetméteres, három szoba, konyhás albérletet a fejemben (nincs kétség, legyek bármilyen ártatlan és értetlen az ügyben, megérdemlem minden egyes percét, azzal, hogy öt-hat éve megint szarok a saját, professzionális önmegvalósításomra), van annyira szerencsém, hogy a kapun kilépve szinte érett gyümölcsként esnek rám a rendbenlevések. Tapasztalatom szerint a rendbenlevések egyik legfőbb tulajdonsága az ideiglenesség, de én így is szívesen teszem szét a lábam nekik, és együttműködően sikongatva csinálok átjáróházat az életemből, ha a pozitív töltéseknek ez a kívánságuk.

Mondom mindezt úgy, hogy a kurva napot nem láttuk minimum január tizennegyedike óta, amikor is Tarlós összeveszett a Jóistennel, és azóta csak ólmot kapunk.

Az sem mellékes, hogy Mandula húgát négy év után egyik napról a másikra elhagyta a Művész Úr. (Pontosabban az egyik napról a harmadikra, mert még kétszer együtt aludt a lánnyal, hogy sokkal szarabb és nehezebb legyen.) Ez mindenkit meglepett, mert pontosan olyan evidenciának és tökéletesnek látta ezt a kapcsolatot mindenki, mint amilyennek látni akarták. Nekem már messziről szaglott az egész, és ezzel nem az én megmondtam szaténpaplanában akarok fetrengeni, mert mindenki pontosan tudja, hogy nem egyszer voltam Művész Úrnál is jóval nagyobb faszarc, hanem csak azt akartam leírni, hogy amennyire hajlamos voltam (vagyok?) a bálványállításra, annál többször éltem már át szobordöntögetést, hogy elhiggyek bármilyen változatlanul, magasan húzódó egyenest. A szinuszkoszinuszt nem véletlenül találták ki. Tök mindegy, hogy mennyit és mikor hazudunk magunknak, az biztos, hogy az adott pillanat utáni történések általában jó előre, jóval az adott pillanat előtt le voltak kódolva, és valami kurva kemény meló megtörni az ívet, hogy valahol megfelelően jó helyen szálljunk ki a spirálból.

A lényeg, hogy ugyan valószínűleg sokkal tökéletesebbnek látom az otthoni dolgokat, mint ahogy az más kívülről látja, de a magát örökké távol tartó húg, azért mégiscsak nálunk töltött két napot, és ugyan este a barátnőjével, a lakótársnőnkkel is találkozhatott, de akkor is. Jó érzés volt valakinek menedéket adni, jó érzés volt, hogy valaki hozzánk jön. Hazajön. Eddig mindig én mentem máshoz.

Mandula karácsonyi ajándéka szombatra beérett. Amikor fél háromra érte mentem a Chefparade Sas utcai csokiműhelyébe, és az üvegen át, kívülről néztem, ahogy tökéletesen lekötik még az utolsó pillanatok is, tudtam, hogy jó döntés volt. Utána felugrottunk a tesójához, vittünk két szatyornyi tésztát, majd két pofára tömtük, mert tényleg rendben volt az összes. A croissant croissant volt, a kalács kalács, az állag, ízek, formák, színek, a ropogás, a puhaság, az édesség mind ott volt, és úgy volt ott, ahogy annak lennie kell. Semmi bénaság. És bár nyilvánvalóan végig segítettek, sőt, párban dolgoztak a négy óra teljes ideje alatt, de ezek a sütik akkor is meglehetősen nagy sikerélményt jelentettek - főleg nekem, mert Mandula eredendően önbizalomhiányos, és mert én aztán tudom, hogy mennyire nincs képben a konyhai dolgokkal.

Van még három alkalom. Remélem a pozitív töltések kitartanak, a vetés kikel, és akkor ez lesz életem legjobb karácsonyi ajándéka. Sőt, nem karácsonyi is.

A kaja vonalra sok mindent fel lehet fűzni, ami a boldogsággal, elégedettséggel rokonságban, vagy csak akár kettyintésben van, és ugyan a jó ételek szeretete egy kapcsolat sok szarát messze nem képes egyedül megoldani, de terápiának, közös pontnak kiváló lehet. Az olasz szenvedély nyár óta egyre csak virágzik, és eljutottunk oda, hogy elmúlt három hétben a barátnőm gyakorlatilag csak kagylós és/vagy rákos tésztát evett. Egyszer találkozott polipokkal is, de azoknak lábuk volt és megbocsáthatatlan tulajdonságnak bizonyult a végtagok azonosíthatósága. (Tudom, hogy ez eszement dorbézolás, de nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy Mandula egy gasztronómiai zombi volt, amikor megismertem: hetekig csak sajtos spagettit evett, amit hétvégére esetleg megcsavart egy bolognai alappal. Felőlem aranyat is ehetne, csak egyen normálisat normálisan.) Vagy tőlem (kétszer), vagy a Due Fratellitől rendelve, vagy a Vapianóban, közelről nézve. (A Vapianóról egyelőre nem tudom mit gondoljak. Este voltunk ott. A látványkonyha az előre kimért, adagolt cuccok ellenére is gyötrelmesen lassú volt két éhes, melótól, a meló utáni vásárlástól fáradt embernek. A szakácsok szintén fáradtak, sőt, fásultak voltak, amit egyébként teljesen megértek. A kilencszáz forintos sört már sokkal kevésbé, még ha igazi, jó német sör is volt. Ugyanez vonatkozik a Leroyra is egyébként: majd ezer forint egy korsó sörért? Ez csak egy sör! Bekaphatják. A Vapianós kaja ugyanakkor korrekt volt, a berendezés bejött, és a MOMban lévő étterem hatalmas területe szintén tetszett. Nyugi, félhomály, semmi zsúfoltság.)

Aztán itt van a vitán felül minden főzős műsorok legfőzőbbműsora, a Két éhes olasz. A második helyre szorították Floydot, a harmadikon még mindig Jamie vidéki konyhája nyomul. Ha két öreget, meg Floydot nézem, azt kell, hogy mondjam, a jó szakácsnak tényleg a hitelesség az egyik legfontosabb kelléke: ugyan kinek hinném el jobban, hogy mindennél jobban szeretik az életet, mind két hasas vagy egy elegánsan alkoholista öregnek, akik bárhol megállnak egyet enni, inni, főzni?

Gennaro és Antonio esetében egyszerűen tökéletesen mindegy az, hogy szeretsz-e főzni, vagy éppen szemetet kajáló igénytelen vagy-e: az egyik este azt vettem észre, hogy négyen tapadunk a képernyőre, mintha egy ikszmilliódolláros film lenne, és a végén kétségbeesetten kutatjuk a netpincért, hogy kitől lehet még pizzát rendelni éjfél előtt nem sokkal.

Ugyan szeretem Jamiet is, de soha nem néztem meg egy adását többször szándékosan, a két éhes olasznak van olyan része, amit már háromszor is láttam (felvettük az összeset). Az a két faszi tökéletes. Menthetetlenül olaszok, mindent imádnak, amit meg lehet enni, imádják az országot, amit elhagytak, őszinték, szeretetre méltóak. Valami kurva jók.

Tegnap el is mentünk felhasználni a Libri ajándékkártyámból egy igen vastag, hatezer forintos részt. Nem is tudom, mikor vettem utoljára szakácskönyvet.