Vágyakat, idilli képeket üldözök a valamiben való elmerülésről. Arról álmodozom, azt szeretném, ha lenne erőm pihenni. Kikapcsolódni.
Amikor ott tartok, hogy a legvégén rájövök: az energiáim és parányi szabadidőm legutolsó cseppjei is széttöredeztek a különféle képernyők előtti csapkodó és zajszerű tartalomfogyasztásában, mindig azt érzem, hogy megint de kár volt ezért a semmiért. Egyszerűbbnek tűnik kicsit olvasni a telefonon, bekapcsolni a számítógépet (de már azt sem), vagy akár csak leragadni a tévé előtt, mint lelket építeni.

Arról álmodom, hogy könyvet OLVASOK, zenét HALLGATOK. Arról, hogy nem hagyom el magam, fókuszált maradok, nem választom a könnyebb utat. Akár csak recepteket olvasni, elővenni Jamie régi könyvét, vagy más receptmagazinokat. Mennyi mindent ki akartam próbálni, de hónapok óta csak ugyanazokat a dolgokat csinálom.

Az egyik késő este a nemrég vásárolt filmkanapén ért. Persze az Ikeából vettük. Amikor megláttuk a kicsit semmilyen, de az igencsak nyúzhatónak tűnő barna szövetet, amibe végül bele is vágtuk magunkat, összenéztünk, mert szerelem volt az első huppanásra. A kanapé elnyelt, beszívott, átölelt, és azt mondta, hogy itthon vagytok.

Mandula feje az ölemben hevert, már rég álomba gömböcölte és szuszogta magát, és a tévé is kifogyott a kb. hatodszor látott filmből. Csend lett. Kezemben a fél pohár bor, karom a világ legpazarlóbb méretű karfáján, a fejemet hátradöntöttem a háttámla párnájára és végre beköszönt önmagam. Végignézett a boron, rajtam, mellettem a nőn, a félkész lakáson - ő se értette, hogy kerültem ide - és azt kérdezte:

- Ez Az?
- Nem tudom - mondtam.
- Próbáld elképzelni!

Elképzeltem, félrehajtottam a fejem: itt fog a gyerek futni mellettem, itt a kanapé mellett, a kőpadlón? Ott lesz bent, a kanyar után, az egyik szobában? Itt leszek én? Ez leszek én, így, a késő esti, egy pohár bort tartó APA?

- APAAAA, Apaaaaa!

Barna padlószőnyeg, valami színes tapéta, azon valami brutálzöld rombuszmintájú faliszőnyeg, barna rekamé, villódzó, fekete-fehér VIDEOTON tévé, apa derékszöget zárt, lovaglásra felettébb alkalmas lábán műszálas, Senior melegítő. Majd harminc évvel később feltett kérdésektől nem zavartatva a világ teljesen magától értetődően volt úgy az enyém, ahogy volt. Nem is lehetett volna másképp, mint padlószőnyeggel, tapétával, faliszőnyeggel, kinyitható rekaméval és apával és anyával. De apámnak ugyanolyan kérdésekkel teli lehetett a valóság, mint nekem, arról nem is szólva, hogy életem jó pár első évét még javában huszonévesen élte meg.

De gondolom, egyszer csak elkezdődött, és onnantól magát írta az élet.

Az utóbbi időben már annyiszor bekopogtatott a gondolat, ahogy  naponta körbemerítek a környező világomban, hogy szinte már nem tűnik másik énnek az, amit látok. Apa vagyok.

Ugyanakkor, bármennyire idegen is, vagy fenntartásokkal kezelt, annyira utópisztikus is, hiszen még a magam dolgairól is csak álmodozom. Továbbra is csak álmodozom. Olyan egyszerű dolgokról, mint, hogy könyvet OLVASSAK, vagy zenét HALLGASSAK.

Hogy türelemmel, akarattal időt adjak dolgoknak, hogy hassanak rám, hogy alakítsanak. Még ezt is áldozatnak érzem, mert a beszűkülés, a tunyaság olyan könnyen eltérít még attól is, hogy igazán pihenjek.

Még mindig saját magamért, a saját időmért harcolok, azért, hogy ne pazaroljak, azért, hogy tegyek dolgokat, hogy többet éljek, hogy jobban beosszam.

Soha nem fog megtörténni, igaz?