Tudom, tudom, hogy mindenkinek már túlcsordult a karácsony, de nekem most jött meg, hogy el tudjam mesélni, milyen volt német adventem. Bocs.

Szóval az van, hogy érzésem szerint Németország jobb könyökére, Szászországra, nem sok figyelem irányul - mint ahogy ez általában a könyökökkel lenni szokott. Amíg nincs bajuk és teszik a dolgukat, leginkább annyit tudunk elmondani róluk, hogy "vannak". Legfeljebb néha bekenjük őket, ha túl sok kézkrémet nyomtunk ki a tenyerünkre.

Szászország még az egykori NDK-s tartományok között sem szól nagyot, mert Berlinnel ugyan mi veszi fel a versenyt? Ugyan Zwickauban gyártották a Trabantot, ami néhány nosztalgiába boruló embernek ugyan kedves emlék, de igazából ki nem szarja le manapság, hogy mi volt a Trabanttal?

A tartomány a Trabanton kívül fel tud még mutatni egy Wagnert, egy Bachot, és egy Marxot, ami ugyan nemzetközi és internacionális szinten is szép teljesítmény, de mégis: érzésem szerint Szászország csak úgy "van" - Bajorország után, a sarkon jobbra fordulva, a csehek mögött egyet zökkenve. Szászország kopottan, álmos nyugalomban hozza a semmitmondó könyökfunkciót.

A könyök teteje valóban kopott némileg, úgy hívják, hogy Érchegység, és tényleg nem tartozik a legdaliásabb hegységek közé még Európában sem. Viszont valóban és kimondottan munkás hegység. Mint a neve is mutatja, tele van, illetve azt hiszem leginkább tele volt érccel. Például uránérccel, olyannyira, hogy itt volt állítólag a világ harmadik legnagyobb uránbányája. Ha még az urántól el is tekintünk, akkor is marad egy rakat ezüst, meg  mindenféle más cucc, amiért érdemes volt a föld alá nézni. Adott tehát, hogy az Érchegységben főleg bányászok éltek általában igen rövid és sötét életet. Tőlük jön a Glück Auf! nevű köszöntés, ami üdítő alternatívája a hellónak, vagy a jónapotnak, igaz, az egészből mára körülbelül annyi maradt, hogy lógó pöcsű öregemberek vakkantanak oda egymásnak egy 'Auf!-ot mielőtt behimbálóznak a szaunába. (És ez akár egy szép, bajtársi, bár minden bizonnyal hiábavaló biztatás is lehetne, bár ha valami odabent neadjisten tényleg aufolni kezdene, én biztos abban a szent pillanatban kirontanék az ajtón. Az is elég volt, amit lógva láttam.)

A könyök, bármilyen lelombozóan munkáskörnyék is (lásd pl. Székesfehérvár), azért egészen szerethető (ne lásd például Székesfehérvár). Nem a lógó pöcsök miatt, inkább azok ellenére.

Hogy Mandula keresztapja, hogy keveredett pont ide, azt hagyjuk, a történetünkben ez már egy axióma. A kezdet legyen inkább az, hogy Mandula itt töltötte a legjobb, legducibb és leggyakorlatibb egy évét, mielőtt befejezte volna az életének további alakulása szempontjából tökéletesen felesleges idegenforgalmi közgáz szakot.

Mandula a környék szállodáiban dolgozott, és az igazán érthető boldogsága kilókban is mérhető volt, mert én bármikor képes vagyok egy őszinte nebasszra, amikor meglátom a fotókon, hogy milyen kis háziasszonnyá gömbölyödött az akkor még csak jövendőbeli barátnőm. Hiába, környezetváltozás, jó levegő, jó egészség, jó kaják, szakács keresztapa.

Évente egyszer szokott visszalátogatni hozzá(juk), nekem ez már a második utam volt vele. Azért mentünk most, hogy végre megmutassa nekem, mit jelent a karácsony az Érchegységben.

A sztori a következő: az itt élő emberek kurvára unatkoztak errefelé telente, mert ugyan mi modoroskodhatunk annyit a Tél Tábornokunkkal, amennyit akarunk, de az Érchegységben tényleg komolyan veszi magát az időjárás. Miután az emberek kénytelenek voltak rendszeresen pár hónapot eltölteni a hó fogságában (mondjuk a bányát nem értem, de lehet, hogy addig se jutottak el, hogy lemenjenek oda, vagy a felszíni feldolgozás akadt meg, passz) és mégsem voltak oroszok, hogy vodkába fojtsák magukat, elkezdtek mindenféle gallyakat farigcsálni, amiből egy komoly kultusz nőtte ki magát mindenféle lyukas seggű, huzatos füstölőemberkével, diótörővel és egyéb és minél nehezebben kifaragható dologgal. A karácsonyt amúgy is komolyan vették, volt elég hó is, faragtak egy raklap bábut is hozzá, a bányászok meg imádták a fényt, minden adott volt tehát, hogy az adventi időszakot alaposan felturbózzák. Miután németekről beszélünk, ezt meg is tették, felkészülten, alaposan, szorgalmasan. Az érchegységi karácsony beszarás. (Legalább így ürügyet is találtak a kimozdulásra, mert azért lássuk be, az nem élet, hogy a bábukon és az asszonyon kívül egy kurva lyukat ne lásson az ember áprilisig.)

A karácsonyi vásár olyan, mint a demokrácia. Néhány országnak van benne pár száz év előnye, és elég nehéz utolérni őket. Drezdában a Striezelmarkt nevű karácsonyi vásár idén ötszázhetvennyolcadik alkalommal lett lezavarva.

A szászországi karácsonyi vásárokból azt hiszem a legszebbeket láttam, és becsületemre legyen mondva, végigfogyasztottam az összeset. Főleg az alkoholfogyasztásom volt tartósteszt szinten is jelentős.

Hogy őszinte legyek, gasztronómia terén némileg több csavart vártam volna, a bécsiek ebben jobbak: többfajta puncs, érdekesebb ételek. A szászországi piacokon mindenekelőtt zavarba ejtően hosszú kolbászokat grilleznek Roster néven, igaz, ezt hibátlan minőségben produkálják. Az az illat! Az a ropogósra, leválósra sütött bőr!! Az élményt még az sem tudja elrontani, hogy a kolbászt egy értelmetlenül kis zsemlében, tucatmustárral csomagolják. A lángost már említettem. A kókuszzsírban sütés egy önmagában szintén értelmezhetetlen dolog. Amint megérzem a jellegzetes illatot, tudom, hogy minimum Ausztriában vagyok. Nem tudom, hogy ezért-e, vagy csak a szokatlan volta miatt, de elkezdtem szeretni a kókuszzsírban sütött kajákat. Bármiről legyen szó, természetesen elveszíti az általunk megszokott sós-zsíros-olajos jellegét, de valamiért ez engem nem bánt.

Ha eleget kajtatunk, fel lehet fedezni egy-kettő különlegesebbnek számító piaci ételt - ha megnézitek a fényképeket, tudni fogjátok, miről beszélek -, de az alap, az a Roster.

Alkoholban természetesen a forralt bor a menő. Mandula keresztapja a fehéret kereste mindenhol, mert azt csak kevés helyen kapni, de ő, mint emigrált állapotú magyar, nyilván a hazai ízeket keresi. Lehet, hogy én ugyanígy tennék - 2000-ben a zöld paprikáért például már fél év után ölni tudtam volna.

A forralt bor tehát elsősorban vörös, ez önmagában még nekem sem nyújt semmi extrát, de ahogy néztem még a németeknek sem: a legtöbb helyen valamilyen bogyóízű borokat árultak, ezek voltak a bármilyenbeerglühweinok. És tényleg, a töredékét nem ismertem azoknak a -beer végződésű gyümölcsfajtáknak, amelyek forralt borként végezték pályafutásukat. Meglehetősen sok fajtát megittam, plusz még kökényes (nembeer), gránátalmás (nembeer+1) és még ki tudja milyen forralt bort is, de a végeredmény általában meglehetősen ugyanolyanra sikeredett. A kurva forró, de leszarom, mert jól esik állapot miatt nem nagyon lehetett egyfajta meghatározhatatlan, de gyümölcsös, savanykás íznél többet érezni az egészből.

A puncsokat is ismerik, de az volt az érzésem,  hogy sok esetben el is mosódott már a határ, hogy mi meddig bor és már honnan puncs, mert elég sok fantázianév létezik ezen a területen. Néha fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán mit iszom, általában annyit értettem belőlük, hogy "Heisse" vagy "Feuer". Ezek ugyanúgy lehettek felőlem trükkös borok, mint esetleg már a ló túloldalára átesett puncsok.

Ha Glühwein, akkor a németek kemény magja szerint kardinális hozzávaló még a Schuss. Legalább egy Schusst egy magára valamit adó bögrés, forró italnak minimum tartalmaznia kell. Sőt, a legkeményebbek - lásd például Mandula keresztapja, és én - néha csak Schusst isznak Glühwein nélkül.

Ittam grogot is, de az nagyon szar, akkor inkább már csak Schuss magában. Nem is értettem, hogy Anglia hogy tudott birodalomszintre emelkedni, miközben ilyet fost ittak, amíg utána nem néztem, hogy a víz nevű összetevőt akkortájt valószínűleg sörrel helyettesítették. Sörben sem nagyok az angolok, de az angolsör rummal már szinte kiad egy emberi fogyasztásra alkalmas italt.

Drezdában fedeztem fel a Glühbiert, de addigra már annyi -Weint megittam, hogy még a megengedő német, ittasanvezetős törvények mellett sem mertem kipróbálni a meleg sört. Pedig talán erre lettem volna a legkíváncsibb a Vörösmarty téri élmények után.

Kamaszkoromat leszámítva most töltöttem talán először egy hetet "szinten tartva" magamat. Igaz erről nem a németek tehetnek elsősorban, hanem a magyar barackpálinka, ami hektoliter számra található meg barátnőm keresztapjának a pincéjében, de sokat segített a szintén ott talált alma-, és az ajándékba vitt Zsindelyes, ágyas szilvapálinka is. Köszönet illeti még a döneresnél lehúzott rakikat, a meccseken és fitness alatt elfogyasztott barna búzasöröket - és a hozamot nézve csak a végére fértek ide a karácsonyi piacokon szorongatott forralt borok.

A kint töltött egy hét alatt naponta leesett egy méter hó, de ott ezt  teljesen közömbösen fogadták, legfeljebb egy apróbb szájhúzást érdemelt az egész időjárási jelenség, pedig ott kizárólag autóval közlekednek az emberek. Vagy lefelé, vagy felfelé, vízszintes út az Érchegységben nincs. Én minden egyes alkalommal az életemért küzdöttem a Twingo kormányánál, de még a vendéglátóink is úgy voltak vele, hogy majd leszokom erről. A helyiek sem közlekednek ugyanis feltétlenül jobb autókkal. Twingókból is akad jó pár, de mindenféle alig 1.0-ás, távol-keleti városi kisautóval is találkozni. Ugyan fontosnak tartják és szeretik az erős motorokat, de nyilvánvaló, hogy sokaknak egyszerűen nincs pénze még egy friss VW Polót sem fenntartani: Kelet-Németország még mindig él és virul.

Megfázni sem azért fáztam meg, mert elfelejtettem télikabátot vinni magammal. Kaptam egyet kölcsön. A hőmérsékleten spóroltak mindenhol, mert a fűtés irgalmatlanul sokba kerül, én pedig igen rosszul toleráltam, hogy a megszokott huszonkét fok helyet, alig kapom meg a húszat, bárhová megyek. Elvittek bennünket squasholni, arról a kurva labdáról meg kiderült, hogy baszik pattogni, nekem kellet futnom érte, amitől elfáradtam. Leváltottak, én pedig megfáztam pihenés közben, hiszen még barna sört is kellett inni. Kettőt.

Németországban nem ismerik a Neocitránt, pedig igyekeztem nagyon németesen NheeoChithraanak ejteni, de a patikus továbbra is csak hülyének, illetve valószínűleg fehérorosz menekültnek nézett. (Fiatalember egy nem fiatalos télikabátban, erős akcentussal.) Németországban az Aspirin az ász, naná, mert rá van írva, hogy "Bayern". Az Aspirin Komplex viszont nem menő, dögletes íze van, igazán nem tudom kinek jutott eszébe a Nózi inhalálót pezsgőtablettásítani, hogy forró vízben oldott kámfort igyon az amúgy is halálán lévő szerencsétlen. (Én. Kabát nélkül.)

Mindezek után különösen jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk Bad Schlemába fürödni, gőzölődni és izzadni. Bad Schlema egy tök ugyanolyan gyógyfürdő, mint a bármelyik magyarországi, nem is ragozom, ott lesz a képeken. Amitől különleges, hogy bármilyen más gyógyvízhez képest több radon van benne (nem tudom, hogy így van-e, de a helyiek teljesen hasra vannak esve tőle). Amitől szerintem különleges, az az, hogy ez volt az első gyógyfürdő, ahol nem kellett lejátszani az 56-os vízilabda döntőt, hogy odaférjek valamelyik élménycucchoz. A németeknek fingjuk nincs, hogy kell rendesen fürödni, csak udvariasan álldogáltak bent a vízben, legfeljebb titkon szedegették magukról a bőrt, de ennyi. Bezzeg a szaunában egyből szólózni akart mindegyik, le is nyomták a teljes nemzetközi tehetségkutató műsorszériát a '62-es Ki mit tudtól kezdve a tavalyi Csillag születikig. Olyan vehemenciával dobálta le magáról mindenki a textilt, mintha bizony maga Harry S. Morgan forgatta volna a helyszínen a Jetzt wird es schmutzig 10-et. És külön ki is írták, hogy a csepegés miatt a test teljes területe alá tegyünk törülközőt. Mivel egy gyógyfürdőről beszélünk, és ráadásul munkanap látogattuk meg az intézményt, így a résztvevők minimum a 60+ korosztályból érkeztek. Az biztos, hogy életemben nem láttam még ennyi és ilyen alaposan összegyűjtött érvet az életfogytig tartó teljes önmegtartóztatás mellett.

Meggyógyulni sajnos nem sikerült, de az egy hét értékeiből ez mit sem von le. Sok tapasztalattal lettem gazdagabb.