Ágyon fekve az eget nézni. Kéket, szürkét, felhőt, repülőt, az időt. A tetőtér döntött dimenziójában minden más. Most még függöny sincs, igazi függöny nem is lehet, de most semmi nincs, úgy jár be a fény, ahogy akar, végigutazik a hold is az ablakok előtt, végig a déli oldalon, át a három szobán, át a fürdőn, az utcán, a városon. Még a Duna felett bukkan fel, a nyár vége fele szinte minden nap hatalmas, duzzadt vörösessárga scifiistenként kezdte, órákig pózolt haragos bolygóként, majd azért nagy duzzogva csak megtette, amire szerződtették: elemlámpaként gördült végig az égbolton.

Nézem a ritka esőt. Itt is totyogó galambként kezdi, tétován végigpettyezi az ablakot, a cserepeket, majd erősebb lesz, vitrinbe szorított vízesésként folyik az végig az ablakon. Mandula felsóhajt, megint lehet majd ablakot mosni.

A Nagy Göncöl a másik oldalon, a terasz fölött terpeszkedik, az augusztusi nagy szólója után meglehetősen elfáradt, lassan lecsúszik az égbolt aljára átadva a helyet más, névről nem ismert, vadasparki csoportosulásoknak. 

Mindent látunk és minket is látnak, fel-felbukkanó, fehér fenekű szeretkezéseket, veszekedéseket, teregetéseket, véget nem érő harcokat tücskökkel, százlábúakkal, lepkékkel, szúnyogokkal. A filmek villódzását, az árnyékkönyv lapozását a falon, a tizenegy-éjfél utáni lámpaoltást. Mi egy hatalmas képernyőn végtelen focimeccset, egy barátságos álomkonyhát, faltól-falig könyvekkel borított, igazi otthont, parázsló cigiket az erkélyen, házibulik fröccsös beszélgetéseit, kint hagyott sámlikat, papucsokat, de elsősorban girbe-gurba háztetőket látunk.

Béke van a tetőkön, néha felcsörömpöl a villamos, és hangosak a szarkáknak nevezett banditamadarak, de mindegy, hogy süt-e a nap, eső, vagy éppen vihar mossa Kelenföldet, a tetőablakok ugyanúgy bambán pislognak az égre, a cserepekkel borított háromszögerkélyek ugyanolyan álmosan ásítanak egymásra borulva minden egyes elmúló nap a lakótelep tornyai alatt.  Azokon túl, a szünetek közt csak a hegyeket látni, talán nyár elején befér néhány naplemente a kilátást részben takaró két tömb közé. A Sas-hegy sziklás oldala is megtámaszt egy tízemeletest, de a Gellért-hegyet is csak egy lombkorona takarja.

Mióta itt lakunk, másfele nézünk, mást, többet és máshogy látunk, idefent sokkal kevesebb az akadály, több a fény,  a szó szerintiségből az ég alatt csak egy pillanatnyira van az átvittség, és onnan ugyanolyan gyorsan kapjuk vissza, mint ahogy Kelenföld pördül meg az égbolt alatt.
Kevesebb az akadály, és több a fény. Talán ezúttal másképp lesz, mint legutóbb, a hegyvidéki tetők alatt.