Emlékszem arra, hogy mit képzeltem el. Leginkább hangulatokat. Amit egy gyerek akar. Kiszűrtem mindent, amit nem volt jó, nem maradt más, csak a sárga sötétítőfüggönyök örök napsütése, a mögé képzelt, soha nem látott, tapasztalat nélkül konkréttá nem gyúrható, csak valami szép, nyugodt, lágyan világos, kontúr nélküli fantáziahely.

Sárga. Meg-meglibbenő szellő. Fel-felérő gyerekzaj. Néha távoli zsongás. Minden távoli. Misi mókus szigete, anélkül, ami rossz volt benne.

A nagymamáim spalettát, redőnyt használtak, megöltek minden színt, minden fényt, éjszakára nem maradt más, csak a komorság, a nyomott zajok, az ágy reccsenése, az egyre dagadó, feszülő, meg-meginduló, rám zuhanó sötétség ciripelése. Egyedül maradtam, a koponyámon belül mogyorónyivá kuporodott, sűrűsödött én, és mint valami állandóan menekülő képharcos, úgy dobáltam elő kapkodva a ládámból a feketeség vetítésénél erősebb fényerejű emlékfantázia-mozikat, úgy feküdtem beléjük mint most egy kényelmes vasárnap estébe, a paplan alá, a filmet adó laptop elé.

És végre, amikor végre nem voltam többé gyerek, két lábbal ugrottam bele a szabad akarat ajtajának résébe, és soha nem bántam, hogy fehér sötétítőfüggönyt adtak az új lakáshoz, mert soha, de soha nem használtam, eszembe nem jutott akár egyszer is elhúzni. Nincs szebb annál, mint újra, fényre, üres lapra ébredni, és bárki megmondhatója, hogy aztán nekem tényleg szükségem volt annak idején minden egyes törlésre és újraírásra. Minden reggel újra fehérek voltak a falak, az árnyékok, éles, átható és szűz volt minden reggel, rendben volt egyetlenegy pillanatig minden a világon.

Nem akartam tovább aludni, nem akartam ágyban maradni, szétvetett mindent az új nap.

Amikor először beléptünk a lakásba, mi is azt mondtuk, és azóta minden egyes pillanatban mindenki, mindig ugyanazon képed el, hogy mennyi benne a fény, és tényleg úgy világítja át a nappal, mint a napsütésbe tartott tenyeret a nyár. Egy fénypalota. Nincs luxuskilátás, még úgysem, ha az indusztriál szóval idealizáljuk a panorámát. De fény, az korlátlan mennyiségben van. Még a fürdőben is fény van. Éteri, világos, szűrt, éles, lágy, derengő, nyugodt, meleg, józan. Mikor milyen. Ezt az egyet, a fényt, mindennél jobban tudja, ez az alapvető tulajdonsága a lakásnak.

Nem, Mandula, a redőnyökkel tulajdonképpen meggyilkolnád ezt a lakást, nem, nem, nem akarom, hogy redőny legyen, legfeljebb narancssárga fényt szeretnék, fantáziafalat, játékos talányt, hogy mi lehet mögötte az aznapi valóság, eget, felhőt, repülőt akarok, de sötétséget semmiképpen.

Látni akarok.