George Clooney Laglioban vett házat - ezt viszonylag könnyű kideríteni. Ehhez képest meglepően sokan keresik őt Bellagioban, talán azért, mert hivatalosan Bellagio a Comói-tó legszebb települése, és hát a szépeket mindig párosítani akarja a nő. (Még az ógermán méretű, keletnémetvállú, Valkűr-leszármazott, extrémárja Anya is: Isch weisch esch net wóóó eeer wóóhnt, cammogott tanácstalanul a főutcán a szomorkodó lánya mellett)

George-ot nem találtuk meg - igaz, ami igaz, nem is kerestünk rá előtte, hogy pontosan hol található a Clooney-villa, de legalább Mandulában és a lakótársnőnkben volt egy nagyon határozottan kamaszlányos drukk, hogy jajistenemháthahátha -, Bellagiot viszont igen, bár nem volt könnyű az odaút. Valószínűleg Olaszország legkeskenyebb, csak viccből kétirányúsított útja visz körbe a tó partján, ami még nem is lenne feltétlenül baj, ha nem olaszok és ők nem egyre nagyobb autókkal közlekednének rajta

Az olaszok legnépszerűbb autója, az új Fiat 500 még hagyján, bár az is egy szilikonfelfújt pornósztárként hat az itt-ott még hipszterségből feltűnő régi mellett. A gond ott van, hogy úgy néztem leginkább már csak a fiatalok, vagy fiatal csajok vásárolnak kisautókat. mindenki más kategóriákkal nagyobb  karosszériákban mutogatja magát - Olaszországnak akárhogy is, de jól ment az elmúlt 10 évben. BMW X5-öt, annak klónjait, ötös BMW-ket, hármas kombikat, családi autókat, de minimum VW Golf méretű autókat látni mindenhol. Menni persze mindegyikkel úgy mennek, mintha az életük múlna rajta, és tény, ami tény, ezt nagy tehetséggel teszik. Legalábbis az északolasz utcaképre már nem az a ütött-kopott, meghúzott, szétpadkázott, összekoccantott autó a jellemző, nincs egy karcolás egyiken sem.
Én minden egyes kanyarnál szinte nullára fékeztem, ha valakivel éppen ott találkoztam, az meg ugyanúgy 40-50-nel húzott el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Mindennél rémisztőbb volt ugyanez a szituáció busszal, teherautóval. Az olaszok nemtől függetlenül valamiféle monacói, pinahuszár playboy-já válnak, ha szerpentinen kanyarognak. Különösebben nem foglalkoztatja őket, hogy esetleg csak egy 0,5 köbcentis papírpiaggo van alattuk, ők meg vannak győződve arról, hogy minimum egy bőr Ferrari kormányt markolásznak fenemód nagy élvezettel. Életük a kanyar, esküdt ellenségük pedig az index bajuszkapcsolója. A két sávot bármikor és bárhol három-négysávúsítják, de az sem okoz gondot, hogy ha négyből lesz éppenhogy kettő.
Mindez megszokható, én legalábbis könnyen felveszem a dolce vita ciao raga la carpe diemes ritmust és szokásokat, de se a Twingot, sem engem nem a szerpentinekre terveztek. Arról nem beszélve, hogy két embernek is elég tériszonyom van. Zselévé vált térdekkel és könyökökkel elképesztően nehéz úton tartani az autót.

Bellagiot hát már csak azért is csodaszépnek láttam, mert nem kellett végre vezetnem. Mindazonáltal sokat segített, hogy Bellagio tényleg beszarás szép. A település tulajdonképpen a tó középpontján fekszik, ott, ahol az egykori gleccser biztos valami iszonyat kemény cuccba akadt és kétfelé vált a jégtömeg. Ezt - hogy a tó kétfelé ágazik - ugyan csak a levegőből vagy a vízről lehet szemügyre venni, legalábbis mi nem fedeztünk fel a faluban olyan magaslati pontot, ahol ez átélhető lenne. Az viszont biztos, hogy a kikötőből elképesztő kilátás nyílik a tó közepére.

Bellagioban a legjobb helyek dugig voltak, mi olyan félszeg-mindegy alapon egy kis bárnál ültünk le, ahol megint csak megtapasztaltam, hogy az olaszokban szignifikánsan (értsd úgy, hogy ez az én elméletem, copyright a javából) jelen van még a talán a második világháborúból visszamaradt amerikaimádat, mert itt is minden "Amerika" volt, egyfajta, szinte megfoghatatlan, füstös, noiros, Humphrey Bogartos, Gregory Peckes, Joe bárjás értelemben, pedig ezek közül egyik tényező sem volt jelen. Egyedül George fogott széles vigyorral egy borospoharat a swinget visszhangzó falon, de nekem gyanús volt, hogy az csak egy stock fotó, mert bármilyen kedves hely is volt, nem láttam be, miért akart volna Clooney ott bármit is.

Megkaptuk életünk első antipastiját: pár darab gigaolajbogyót, két-két szelet, némileg már szomorú minipizzát és szendvicskatonát. A sörök kelyhekbe érkeztek, és kábé ez volt a csúcspont, az alig leplezetten büfés tésztát és pizzát hagyjuk inkább. Maradjunk annyiban, hogy a Bellagiopointcom egy kedves, szimpatikus hely.

Bellagio utcáin sétálni ugyanolyan lelket nemesítő dolog, mint bármelyik említésre méltó mediterrán városkában - különösen, hogy most is sikerült a valóságban találkoznom tavasz óta a gépemen feszítő háttérképpel, pont ugyanúgy, ahogy az Lyonban is megtörtént -, de nem kérdéses, Bellagioban a parti sétány viszi a pálmát. Nem lehet nem beleszeretni a kilátásba, amit - és az egész régiót, bármilyen hülyén is hangzik - leginkább a gyengéd jelzővel lehet kifejezni. Ide mindenből a jobb, a puhább verzió jutott. A hegysziluettek szépek, de nem zordak, a víz édes és nem sós, a levegő kellemes, nem forró, az emberek kisimultak, nincs tömeg, de élettel teliek a part menti települések. Ha Ádám lettem volna, hagytam volna a fenébe az egész Édenkertet, mert simán behazudtak a fentiek párszáz kilométert. Nem tudom, hogy ki lobbizta ki a régi helyszínt, de  fügefa itt is van. Igaz, nekem egyértelmű, hogy a leander sokkal menőbb, nem véletlenül azt látni mindenhol.

Nem bántam, hogy a parton esteledett ránk, tisztában voltunk vele, hogy a környéken fogunk aludni, ezért már az úton kinéztünk pár pihenőt, amit alkalmasnak véltünk az éjszakázásra. És újra: északon, a hegyvidéken még ilyen benyomorgatott, szűk utakon is találtak mindenhol módot arra, hogy bepasszírozzanak egy-egy karéjt a kidőlőknek. Este, vaksötétben ugyan minden teljesen másképp nézett ki, úgyhogy jó 20 km-t tettünk meg oda-vissza a part mentén tök feleslegesen, mire megtaláltuk a nappali fényben kiválasztott parkolót, de végül csak meglett. Éjszakának nem volt túl jó, annál sűrűbb volt a forgalom, reggel viszont vigyorgó ciaokat kaptunk az arra tekerő Giro d'Italia fanoktól, pedig még pisilni sem láttak bennünket. (Ha engem, mint átutazót kérdeztek, én azt mondom, hogy az olaszok nem dolgoznak, ezek állandóan, minden reggel, minden nap csak tekernek, meg kutak mellett hesszelnek, attól tökéletesen függetlenül, hogy hétköznap vagy hétvége van-e éppen.)