A gigacégek imádják a statisztikákat. Teljesen beléjük vannak buzulva, mert bárki bármit mond,  még mindig egyetlen egy tényező mozgatja a világ kerekét, az pedig a farokméret.

Az Apple is imádja kihozni a legnagyobb bevételes statisztikáit, a Google is odáig van a saját kétharmadától, és külön harmadikként a Samsung  sem halasztaná el soha bejelenteni a még rövidebb idő alatt eladott újabb tízmillió Galaxy bármilyent, ami koreai cégként nem feltétlenül a farokméretről szól, hanem sokkal inkább egy teljesítménykényszeres bukkake partiról, jelezvén, hogy Japántól sokmindent lehet tanulni, még ha most éppen nincs is annyi rinocéroszszarv a világon, hogy a japóknak felálljon a nemzeti gazdasága.

Az én, sok évig és több külső forrással is megszondáztatott átlagosságommal ("pont jó", "jó", "olyan kuki kuki", "néha fáj", "ilyen egy fasz", "se nem nagy, se nem kicsi", "ó", "te zsidó vagy?", "nekem találták ki", "hát nem mindig érzem", "most áll?"  - azaz kérem szépen, a pohár félig tele van), annyit tudok hozzátenni a ki hord messzebbre című versenyhez, hogy ugyan ez valóban fontos dolog, mert a férfiaknak vesztesek nélkül nem lenne kit legyőzniük, de teljesen felesleges ordenáré pénzeket költeni a belengetésekre, egész egyszerűen a megfelelő puncit kell kiválasztani.


Ha engem, mint a mobilipar legősibb mesterség szintjéig készséges befogadó szervét, megkérdeznek, én bizony örömmel elmondom, hogy a munkahelyemen az éveken át népszerűségem növelésére tartott Nokia töltőmet jó ideje már le sem szarják, az általam is használt, saját microusb-semért viszont úgy kell könyörögnöm, és arra bizony az egész iroda felfigyel, amikor a techsupportosok páncélszekrénykéjéből sutyiban kiveszem valakinek az itöltőt - és még sokat sem kérek érte, csak néha egy új telefont, amivel el tudok játszani.