Néha újra elmentek azután, hogy hazajöttek a munkából. Hamarabb jöttek, mint szoktak, gyorsan öltöztek, Anya a combján csipkedte felfelé a folyton megakadó harisnyát. Utáltam azt a mozdulatot, mert nekem is állandóan így húzta fel a téli harisnyákat. Anyának sok szoknyája volt, a legtöbb állandóan kint hevert a fotel háttámláján. Sötétet vett fel, feketét. Apa szürke öltönyt, aztán amikor már kihízta, akkor csak sötét nadrágot, inggel, pulóverrel. Aztán elmentek. Ritkán ketten, néha csak az egyikük, egyedül. Kollégákat, bácsikat, néniket temettek.

Eleinte ritkán, aztán többet, néha olyan is volt, hogy nem mentek. Ahogy nőttem, úgy nevek is jöttek, arcok, akiket láttam, ismertem, és akik többet nem voltak ott a cigiszagú állomásfőnökség irodáiban. Edit nénik, Zsuzsa nénik, Emi nénik, Karcsi bácsik, János bácsik, Géza bácsik.

Betegek lettek, sokan otthon, kórházban haltak meg, néhányuk ott, a munkahelyen. Aztán a dédim, aki mindig volt, aki mindig öreg volt. Aztán az egyik nagyapám, majd a másik.

Aztán Anya következett, de ő, a mindennel és mindenkivel és magával is vívott, örökké tartó harcos haragjában, konokságában még az áttéteknek, a halálnak is nemet mondott. A mai napig nem értem hogyan, de ma már átlátom, és tudom, hogy Anya vérvonalának minden egyes női tagja ugyanilyen bámulatosan haragos-konok-kitartásban tapossa a nehéz, gyötrelmes, keveset adó, búcsúkkal tarkított, mindennapokban szép, kurva életet.

Apát nekem kellett felhívnom, amikor meghalt az anyukája, Anya nem volt képes rá, hogy ő mondja el neki. Minden egyes szóra, hangsúlyra emlékszem, az értetlenkedésére, a szavaim idegenségére, ahogy a mama helyett anyukádat mondtam, hogy végre felfogja, hogy ettől akkor és ott megszűntem alatta állónak lenni, a lesújtó, kiabálásba nyíló rémületére: Az Anyám???!

Aztán Apa halt meg. Ő nem ért haza. Ott maradt az út szélén, biciklivel, hiába szállt be valahogy a saját lábán a mentőbe, ott maradt félúton, félkészen, az egésznek csak a felét látva, az ő életében talán túl sokat is. Pedig lett volna dolga még, kellett volna, hogy maradjon, de magyar férfi volt, teherhordó, okos fejű, túl sokat látó, önpusztító. Elfogyott. Elhasználtuk.

Aztán Jazz hívott fel a karácsony utáni első reggelen.

Szombat reggel nem jött rám a régi öltönynadrágom, nem volt fekete kabátom, elmentem hát a sötétkékben, amit mindennap hordok. Mandula harisnyát húzott, feketét, vastagot, fel a hasáig, hogy fogja a meleget.
Odakint fagyott volt a föld, és ugyanolyan hidegen, átlátszószürkén hasított a fény, mint kétezerhétben, a cipők halkan csoszogtak, kopogtak az úton, és az emberekkel nem számoló mindenséget csak azért is keresztülhasította az ősi, egymást erősítő mormolás, ugyanúgy, mint azon a dél-zalai, faluvégi domboldalon, és akkor tudtam, hogy elkezdődött, már rég elkezdődött, hogy most már Jazz is, ahogy én is, hogy mi vagyunk ők, ahogy ők voltak az ő apáik, nagyapák, dédapák, ugyanaz a sor, az előzőre simuló, sérülékeny, életet tartalmazó, milliméter vékony filmréteg.

Nem érzem, mert talán nem is kell, mert a mi filmünk egyedül a mienk, javarészt rajtunk múlik, hogy mit veszünk fel, de tudom, hogy most rajtunk a sor. Most már mi vagyunk ők.