Most van az, hogy kellene írni valami jobbat. Valami nem ennyire beszűkülőset, mint amiket az utóbbi időben toltam, de az az igazság, hogy lehet, hogy tényleg ennyire bele vagyok szűkülve a mindennapi életem 1 km-es körzetébe, bár ezt csak a blogon élem meg ilyen szarul. Nincs téma. Illetve, hogy csak egy-kettő van, azok meg szarok. A lakás például.

A lakással az van, hogy akkor, vagy azután, de elhatároztam, hogy a faszomat már, csak azért is boldog leszek, még ha alám is tolnak egy 35 milliós lakást, akkor is. Mandula egyébként valamit mégiscsak elért, ÁLLÍTÓLAG a wenge (mire a végére érünk ennek a történetnek biztos, hogy meggyűlölöm ezt a szót. Ez semmi más, mint a mediterrán, újgazdag-pizzériás-McDonald's-os vonalból előretörő sötétbarna tízperces világuralma, a divat szokásos muszájszerű túlkapása, hogy gyakorlatilag minden feketébe hajló, vagy csak akár szimplán nagyon sötétbarna színt wengének hívnak, mert az agyakba ültetett hívószavakkal mindent el lehet adni.)

Na szóval még egyszer: ÁLLÍTÓLAG a beltéri ajtók rendelése wengéről dióra lett változtatva. Már csak a fürdő és a konyha van hátra és akkor valahogy majd jön a csak azért is boldog leszek rész, ebben a furcsa, a sok elbaszott sztoritól hibrid lakásban, ahol egy kurva szín nem fog passzolni a másikhoz. De ha onnantól békén leszünk hagyva, ki nem szarja le.

A csávók rohamléptekkel haladnak, a többi lakás gyakorlatilag készen van, van, ahol már az új bútorok is megérkeztek, nálunk is letették a WENGE, fautánzatú kőpadlót a padlófűtés fölé, kész az erkély, bent vannak a konnektorok, kapcsolók, nekem az az érzésem, hogy ebből tényleg költözés lesz még a nyáron. Június vége a határidő, adtak maguknak egy hónap mozgásteret, de nekem mindenki három-négy hónap csúszással jött, gondolom nem véletlenül. Lehet, hogy igazuk van, én még soha nem voltam készülő lakásközelben, de egyelőre nem látom, hogy hova rejtették a banánhéjat. Sőt, egyelőre mi vagyunk a banánhéj. Jó fosos barna, na de tényleg hagyjuk, valami jobb lesz úgyis.

Mandula apjának az egyik mérgezett nyila az volt, hogy drágább a lakás, mint ahogy gondolta, és nem tudja majd a sajátját felújítani, nem tudnak majd nyaralni menni(, hát hadd élje legalább ezen ki magát). Mindezeket a "valami jobb"-hoz hűen nem kommentálom, egyszerűen csak a nyaralásra akarok rátérni. Hogy majd ez biztos olyan faszszopás lesz, hogy mi bezzeg meg elmegyünk nyaralni, amikor oda is adhatnánk a már félretett kétszázezer forintnyi eurót, de nem érdekel. Tényleg ennyire végtelenül önző vagyok. Mert végül is oda is adhatnánk - Mandula oda is adta ezen kívül élete összes megtakarítását -, de ha magamba nézek, akkor a legőszintébb mondat, amit le tudok írni az, hogy ez nekem fontosabb. Hogy kiszakadjak, hogy máson pörögjek, hogy máshol legyek, hogy eltűnjek egy időre, hogy felszívjak valami mást, idegent.

Remélem Mandula mindinkább ráharap. Tavaly, nyár előtt, konkrétan nem is értette a "nyaralás" és "utazás" szavakat, őt gyermekkorában elvitték mindenhova, ezzel, ebből élt, és talán még él is a mai napig. A nyaralás pazarlás, félre kell tenni a pénzt a későbbiekre. Ott voltunk, hogy én nem értettem őt, ő nem értett engem. Ő ezt nevezi életnek, ezt a hetekig sajtos spagetti kúrába oltott, takaréklángon működő, mozdulatokon is spóroló, biztonsági alibizést? És én? Ez milyen élet, ez a biztonság nélküli, átgondolatlan nyújtózkodás? És akkor elkezdtük. Nekem kétszer is volt már hova nyúlnom váratlan kiadásoknál, ő pedig eljött velem egy talán nem annyira jól sikerült, de emlegetésre méltó nyaralásra Jazzékkel, Horvátországba, elkezdte újra végigjárni a gyermekkori helyszíneket, elkezdett enni, néha étteremben enni. Ezen a héten kiküldték Berlinbe, életében először repült (én először és utoljára gyerekkoromban), és ha minden jól megy, lófaszt, ha legalább kicsit jól megy, akkor nem torpedózza meg a ránk váró két hetet.

Most pedig megyek, veszek hozzávalókat és sütök pizzát. Sonkás, gorgonzolás, rucolásat. Olaszba mennénk, ott úgy mindenhova, ha még nem mondtam eddig.