Ugrás a tartalomhoz
nov. 28. 2012

A Dankó

A Dankó egy ember. Sok ember, mindenütt Dankókkal találkozom. A Dankó egy állapot, az engem körülvevő valóság, a Dankó az olcsó, édes egyértelműség. A Dankó egy bor, és bármi más, ami finom, ami nem zavar, amit nem kell tanulni, ami nem kerül sokba, ami olyan, mint a gyermeknek az anyatej. És miért is kellene több, amikor kevés a pénz, kevés az idő, sok a heti, napi szar, és közben elfogy az akarat, a türelem, az energia? Elhiszem és megértem, hogy nap végére, hétvégére, valami könnyűre, valami egyszerűre vágynak az emberek. Nem akarnak, vagy nem tudnak költeni, nem akarnak elemezni, nem akarnak haladni, fejlődni, tanulni, egyszerűen pihenni akarnak. Dankót akarnak.

dankó.jpeg


A dankózás annyiból az én személyes kudarcom, hogy nem tudom "akkor és ott" megfogalmazni ellene szóló érveimet. Csak az elválasztó, áthatolhatatlan, magányossá különítő falat érzem, amikor Dankóval kínálnak, ha Dankót hoznak, ha Arany Ászokot rendelnek, ha valami mégis jót isznak, de vizes pohárba töltik. Mert nem tudom, hogy mennyiből az én dolgom, de leginkább azt nem tudom, hogy tudnám elmagyarázni, hogy mitől jobb a száraz, mint az édes, a megfelelő boros, mint a vizes, mert szégyellem, és szégyellem, hogy szégyellem magam, hogy sznobnak érzem magam. Én kérek elnézést. Nem vagyok képzett, sem elég okos, hogy élőszóban, utcai filozófusként, a szubjektivitáson felülemelkedve a másik idegrendszerébe programozzam a "finom, ... jobb, ...  értékesebb" fogalmak és érzések közti, ok-okozati, egymásra oda-vissza ható kötőszavakat. Nem tudom elmagyarázni, hogy ez mitől jobb, mint amaz, mert az nem érv, hogy pusztán azért nem jó a házi kolbász, mert valaki azt mondja, hogy a péppé darált, sós házi kolbász nem jó, vagy mert sokan azt mondják, hogy a Szürke ötven árnyalata egy gyermekded stílusban megírt fércmű.

Nem tudom, hogy kezdjek neki, és inkább csak elteszem a bort, rendelek a másikhoz képest valami nem túl kontrasztosat, és udvariasan mosolygok, amikor azt mondják, hogy "kurva jó" vagy "nagyon durva"  a könyv.

Mindeközben pontosan tudom, hogy ez az egész történet egyáltalán nem az édesről vagy a szárazról szól, nem, még csak arról sem, hogy mi a jó, és mi nem, hanem az érdeklődés és a valahová tartani akarás hiányáról szól. Mondanám, hogy az apátiáról, a tunyaságról, az igénytelenségről, de meggondolom és mégsem mondom. A szavak, amiket használni akarok, azok a következők: kíváncsiság, érdeklődés.

Én magam vörösboros kólával, a vadásszal kezdtem, aztán söröztem, és jó sok évig úgy is maradtam, míg kamasz voltam, míg határon túl nem töltöttem egy évet, míg dolgozni nem kezdtem. Búzasör, sok sör, más sör, édes bor, félédes bor, BB Zweigelt a kisboltból. Fehér bor, félédes bor, friss, szőlőízű bor, muskotály, cserszegi fűszeres, irsai olivér, chardonnay, sauvignon blanc. Tesco, Cora, rozéfröccs, rozé, néha vörös bor, Bortársaság, persze csak az akciós, cabernet sauvignon, cabernet franc, külföldi borok, nem voltam még soha Villányban, sem borkóstolón. Valakinek ez még ugyanolyan messze van a művelt alkoholista karriertől, mintha én is Dankót innék, de egyetlenegy, illetve két dolgot nem lehet tőlem elvitatni, ha alkoholról van szó: a kitartást, és az érdeklődést. Mert nekem nem mindegy, hogy mivel lazítok, vagy butulok rommá, ha olyanom van.

De közel sem vagyok etalon, valaki más, biztos lát bennem is valamit, amitől én is egy Dankó vagyok, ha nem a gasztronómiában, akkor más területen, bizonyítván ezzel ráadásul azt, hogy még az is plusz szempont, hogy kinek mi fontos. Úgyhogy ezúttal sem húzom ki magam a listáról. Így talán még fájóbb, hogy a barátaimról, az ismerőseimről és magamról beszélek.

Arról, hogy okosak, tanultak, fiatalok vagyunk. És, hogy megálltunk.

süti beállítások módosítása