Az új szerelmemet Öregúrnak hívják, és egészen Bagig el kellett mennem érte. Ahhoz képest, hogy Gödöllő a térképen Budapest mellett van, Bag pedig Gödöllő mellett, Bag kifejezetten a halál faszában van, ha úgy indulsz neki, hogy gyorsan kiugrasz Bagra. Ilyenkor be fog dugulni a Hungária, rendőrök fogják irányítani a forgalmat, lesz két baleset, a Kerepesi hirtelen egy vidéki főúttá nyúlik, Kistarcsán pedig már egyenesen úgy érzed, hogy a világ végén is lehetnél ennyi idő alatt - és még sehol sem vagy Gödöllőhöz képest. Bag az isten háta mögött van, dehát az Öregúr ott volt, el kellett érte menni.

Beletekertem egy kicsit a két igen bizalmatlan alagsoreb között az udvaron, úgy csináltam, mint aki ért hozzá, tehát megnéztem a váltóját, felemeltem, hogy érezzem a súlyát, kicsit áttapogattam. Nem volt benne hiba, Öregúr egy karban tartott öreg úr volt, olajozott, óvott, semmi pacemaker, nem cseréltek rajta se szívet, se vesét, eredeti volt mindene az utolsó csavarig. Gyorsan lealkudtam a csak a lealkudásra odatett kétezer forintot az árából és már kint is voltam a kapun. Arról fogalmam sem volt, hogy teszem be a Twingoba, de hálistennek ekkor felfedeztem, hogy gyorsoldós az első kereke - csak, hogy érezzétek, mennyire is értek hozzá -, és így már hibátlanul megvolt a helye hátul.

A biciklit, mielőtt elneveztem, Cosmos Taifunnak hívták, de ezzel a névvel már ciki gurulni, ha egy bicikli betölti a húszat, márpedig biztos vagyok benne, hogy ez a bringa már akkor is bringa volt, amikor én még el sem élveztem életemben először az apámtól kapott, kiült nyergű, négyváltós, orosz, országúti versenybiciklin. Bár akkor voltam kb. tizenkettő. Á, nem tudom, lehet, hogy már javában profi voltam önkielégítésből, amikor legyártották, lehettem akár tizenhárom is. De nem ez a fontos.

A fontos az, hogy Öregúr egy vélhetően osztrák származású, aluvázas, huszonnyolc colos kereken guruló, trekking bringa, huszonegy sebességes acera váltóval, dinamóval - ennél jobb mód lábedzésre NINCS -, csomagtartóval, sárvédőkkel. Legfőbb tulajdonsága, amellett, hogy nem annyira könnyű, mint vártam, hogy irgalmatlanul kényelmes. Nincs több előredőlés, húsz kilométer után megmacskásodás a nyeregben, nincs több  terepgumi, amikor úgyis csak aszfalton tolom javarészt, nincs több  szenvedés a mountainbike-kal.

A "hogy mi a tökömnek vettem egyáltalán mountainbike-ot ezelőtt öt évvel" című kérdésre adott válasz tartalmával már réges régen tisztában voltam, de most jutottam el odáig, hogy helyrehozzam az öt évvel ezelőtti hibákból a legkevésbé fontosat. Azt is csak azért, mert Mandulával már egy éve mondogatjuk, hogy ha lesz hely két cangának, akkor majd cangázni fogunk a hétvégéken. Helyből most négyzetméterorgiák vannak, és hirtelen itt lett az ideje, hogy kimondjam: rohadjak meg, ha ráülök arra a szarra még egyszer. Őszintén bevallottam magamnak, hogy nekem  a hátralévő negyven évre már bőven elég lesz egy használt városi, vagy trekking bringa, annál is inkább, mert most eszméletlen menőnek számít egy ilyennel hasítani a budapesti levegőt. Arról nem is beszélve, hogy minimum ötvenezerrel olcsóbb egy használt bicikli egy újhoz képest. Három napon keresztül könyékig apróhirdetéses voltam a testbike bolhától, az expressztől, meg a többi apróhirdetéstől, mire kigyomláltam magamnak az Öregurat tartalmazó, viszonylag régi ajánlatot.

Azóta kizárólag egyedül kerékpározom, mert Mandula egyszer nem volt hajlandó velem tartani. Mindenesetre én felfedeztem magamnak az albertfalvai Dunapart legmenőbb vendéglátóhelyét, a két kiszuperált, kétemeletes, londoni buszt, a Megállót. Már sokszor hallottam róla az erre a szubkultúrára (ejtőzős ivás) igen fogékony kollégámtól, de igazán csak akkor értettem meg, hogy miről beszél, amikor odaálltam a busz elé, hogy mit igyak. Azt mondta nekem a kolléga: "Peti, kell csinálni egy ilyen helyet, kell valami kis lakókocsi, vagy bármi szar, nem is ez a lényeg, hanem, hogy jó helyen legyen. A hangulat, érted. Aztán kell a helyhez képest egy meglepően jó sörkínálat, hogy azért megadja a kontrasztot, ami ott tartja az embereket."

Ott álltam a busz oldalában és nem tudtam választani a Maisel's weisse és a barna Budweiser között. Aztán amikor a korsó búzasör után belekostóltam a pohár barnába, hirtelen zsigerileg megértettem hogy PONTOSAN  mire gondolt az ember. Hátradőltem, néztem a szemben nyikorgó csepeli kikötőt, az amúgy  a kikötő nélkül sem túl szép, de elhagyatottságában mégiscsak szép délbudapesti partot, és hirtelen nem akartam sehova sem menni. Csak ülni, bambulni a békés, táguló, rozsdásodó lassulást, lassan kortyolni az édes, karamellizű sört, talán rágyújtani, fél óráig kicsit zsibbadni a nem várt alkoholfoktól. Semmi mást.
Elleszünk mi jól, az Öregúr, meg én.

Jazz azonban valami teljesen mást forgat a fejében. Azt forgatja, hogy vasember lesz belőle. Nem túlságosan vagyok otthon vasember ügyben. Nyugodtan mondhatjuk, hogy semennyire. A lényeg az, hogy vannak bizonyos emberek, akiknek feltett szándékuk a lehető leggyötrelmesebb önkínzások közepette hirtelen halált halni az út szélén, és ezért nem restek leúszni egy Balatonátúszást, lefutni egy maratont, és lebiciklizni egy Giro D'Italiát. Vagy valami ilyesmi. Nos, Jazznek a vasemberséghez  szükséges képességek közül egyedül az úszóhártyája van meg, de futni például kifejezetten utált, a Fehérváron igen aktív bringatolvajok pedig mindig keresztbe tettek neki egy farönköt az armstrongi úton.

Illetve hazudok, a képességek közül kettő is megvolt neki alapból. Az úszóhártya mellett rendelkezik az egyik legfontosabb tulajdonsággal. Nem, nem az őrülettel, arról van szó, hogy Jazz eredendően barlanglakó. Tudjátok, őserő, sok szőr, féltucat Homo sapiens metrosexualitusnak is elég tesztoszteron. Jazz, ha tehetné mammutokat, vagy neandervölgyieket ölne hobbiból, de mivel ezek a tevékenységek vallásával és neveltetésével alapvetően összeegyeztethetetlenek, így Jazz más legyőzendő dolgokat kénytelen keresni. Például azt a nem szimpatikus valakit, aki már lenyomta ezt a vasember programot. És hát olyan nincs, hogy ha ő [ez] meg tudta csinálni, akkor ő [Jazz] ne lenne rá képes. Egyébként valószínűleg ha simán nem is, de kellő felkészülés után igen, képes rá.
 
És itt jön a történet engem elvéreztető része, hiszen Jazz célok és ellenpontok nélkül nem működik, legideálisabb esetben magának a felkészülésnek is valaki ellenében kell, ha nem is megtörténnie, de legalább elindulnia. Jazz tehát körbenézett, és nem is kellett messzire mennie, hiszen a tőle közvetlenül balra lévő, állandóan némi hassal küzdő entitás [én] gyanútlanul, legelészve poroszkált, sőt nem átallta poroszkálásának "eredményeit" időnként az endomondo pro nevű alkalmazással számszerűsíteni is.
Jazz úgy ugrott rá a tőle közvetlenül balra lévő entitásra [én], mint az oroszlán a törött lábú, csipás szemű gazellaborjúra [National Geographic]. Az egyedül magam és a hasam ellenében letudott kilométerek olyan hirtelenséggel váltak egy rajtam kívülálló és általam nem akart verseny részévé, addig űzött a shetlandi póni méretű sörényes [most már mindenhol lovas képzavarok vannak], míg tegnapelőtt dafkéből le nem futottam egy tizest neki, hogy akkor tessék, ezt kajáld, te vasember.
Mielőtt ezt meg kellene dupláznom, remélem talál magának más áldozatot, mert azóta nagyon fáj a mellbimbóm.

Én nem leszek vasember. Nem. Én kicsi bringa, nagy sör vagyok. Az Öregúr.