Bátorság. Nem a filmekbe illő bátorság, nem a hősiességet karcoló, vagy magát a hősiességet jelentő, a halált is vállaló bátorság, hanem a mindennapi, döcögő, dülöngélő, a hátsó, csupasz villanykörtés, pókhálós vityillóban, hozott, talált anyagból, hozzáértés nélkül készült palló. Az a fajta bátorság.

A félelembe, a lapításba, a meghajlásba belefáradt dühből készül. Valami hajló, nyígló anyagot merevítünk egy elsőre keménynek talált pozdorjaléccel. Odacsapjuk és nagyot ver, ez jó lesz, azt mondjuk.
Három rettenetes facsavarral hajtuk egymáshoz a két anyagot, elsőre  úgy tűnik, örökké fog tartani, de a verem fölé rakni, ráállni, az másik dolog. Egyelőre azért megteszi, megtart.

Aztán rájövünk, hogy kell hozzá még valami, kell még egy réteg, ami tovább merevíti a hidat. Hit kell, de olyat nem találunk, manapság már nem dolgoznak sokan igazi fával.  Sarokban maximum csak fenyőből készült lécek vannak, kemény fa nincs. Hit helyett hát marad a megmagyarázás, hogy morálisan jó és megvédhető az, amit akarunk. Hogy erkölcsileg jó az önmagunkért való  kiállás, ugyanannyi jogunk van a saját vágyainkhoz, mint bárki másnak.

Sokkal stabilabb lett a tákolmány, bátrabban lépünk előrébb, egészen megismerjük, oda-vissza járunk rajta, nincs már meg a kezdeti görcs, helyébe a bizalom lépett. Ismerős és bejárt lett a terep.

Utoljára jövünk rá, hogy kell egy korlát, ami nem annyira a pallóra támaszkodik, hanem inkább a két partra feszül, ha valami baj történik. Kell valami, amibe kapaszkodhatunk.
A megbocsátás önmagunknak, mert hiszen hitet, igazi erkölcsöt nem találtunk, pedig még azokkal is baj lehet néhanapján. A palló folyamatosan rezonál és mozog, túl könnyen lépünk rá, már az alatta levő mélységet sem látjuk, kell hát egy kötél, ami hajlékony, rugalmas és hosszirányú terhelésnél elpusztíthatatlan.

A palló nem fog örökké tartani, mert nem profi, nem finom munka. Kikezdi a két partot, súrlódik, őröl, mozog, néha az egyik fele belecsúszik a lyukba, és az is előforudlhat, hogy egyszer kettétörik, vagy egyszer tényleg az egyik partszél fogy el a híd alól.

Kell a kötél.

Az is lehet, hogy túl sokat kapaszkodunk, a kötelet el lehet keresztben vágni, de legtöbbünk nem hídépítő mérnök.

Szigetelőszalagos sufniemberek, azok vagyunk, a lelki életünk meg általában nem egy kibaszott benelux államokbeli, autópályás aszfaltcsík, hanem egy állandóan hullákat gyűjtő, rohadék, dél-amerikai halálút.