"Akkor ölj meg! Ölj meg engem is meg a gyerekemet is!"

Anyám visszaszól valamit, ami bőgésbe fullad.

Aztán tesóm is bőg.

Az anyám szobájának nevezett raktárban fekszem, mert többször is rám szóltak, hogy feküdjek le, és tényleg nem volt jobb ötletem, nem tudtam magammal mit kezdeni. Reggel hoztam Fehérvárra a kocsit műszakiztatni, délutánig mindenképpen a városban kell maradnom. Pedig menekülnék, rögtön az első felcsattanásra legszívesebben vettem volna a cipőmet és szó nélkül távoztam volna, hogy soha többet még csak vissza se nézzek. Hat éve költöztem el, és bármilyen sok dolgot basztam is el, az az egy mindig megmaradt mentsvárnak, hogy végre máshol vagyok. A hazautakat nem lehetett megúszni, mert sajnos nem mégsem vagyok szociopata, hogy egyszerűen lezártnak tekintsem életem első 27 évét, pedig ezt tenném a legszívesebben. Soha nem menni vissza, soha többet. Ehhez képest itt fekszem, ebben az idegen ágyban, ahol anya szokott, és hallgatom, ahogy kint ugyanúgy szétrobbannak az érzelmek, ugyanúgy kisül a feszültség, mint ahogy akkor is állandóan is megtörtént, amíg a kettővel arrébb lévő szoba ajtaja mögött laktam.

Ugyanazt csinálom harminchárom évesen vendégként, mint amit résztvevőként csináltam, amíg el nem költöztem, gyerekkoromtól huszonkésőéves koromig: lapítok az ajtó mögött, és feszülök a kíntól, hogy nem bírom egy perccel sem tovább.

Anyám elmegy a piacra. Még egy ideig hallgatom, ahogy tesóm tesz-vesz, majd a kislány felébred, onnantól megduplázódnak a zajok. Sajnálom őt, tudom, mi vár rá.

Felkelek, a fekvés is kín. Tesó odakint rám borítja, jönnek a sohák, a mindigek, a senkik és mindenkik, az ének, és az ő, ő, ő, ő.

Járkálok. Az ablakhoz megyek, leülök, kimegyek a konyhába, és imádkozom, hogy hívjon a szervizes, de nem történik semmi.

Elpattan, nem bírom tovább. Pénzt kell felvennem, dobom be az ürügyet és már a cipőmet húzom.

Nem tudom, merre menjek. Ki a vidámparki tóhoz, vagy be a városba, nem tudom, melyik tenne jobbat az agyamnak. A plázát kikerülöm, végül a Belvárosba is csak félve megyek be, még véletlenül sem akarok ismerőssel találkozni.

Nem segít az út, sem a gyaloglás monotonitása. Egy ideig semmit, majd egy idő után el-elkapok egy-egy régi, már elfelejtett hangulatvillanást: hogy régen ilyenkor a könyvtárba menekültem, órákat ültem az olvasóteremben a javarészt félhajléktalan, alibiból újságot lapozgató munkanélküliek között. Néha rátalálok egy-két útvonalra, amit soha ki nem hagytam volna, egy-két eldugottabb kert, izgalmas, vagy csak nyugodtságot árasztó udvar, homlokzat, ahol akkor lakni szerettem volna.

Nem segítenek a szellemek sem, hiába látom Krisztát, ahogy, melltartót nem viselve, melleire simítja pólóját a bölcsésztarisznya átvetett pántja. Kövér kislány volt, kamaszkorában, hirtelen lett belőle alternatívan jó csaj, és nekem meg kellett birkóznom azzal a kérdéssel, hogy van, akihez nem vonzódik az ember, pedig jó csaj? Azért lehet, hogy meg kellene próbálni. Vagy lehet, hogy ez a barátság.
A kapualj árnyékából aztán napfényre lép a lány, és realitásba zuhan a múlt.

Üzleteket látok, mindennek más neve van, mást árulnak ugyanott, vagy már semmit sem. Százezer partszélre szakadt ember próbál meg kétségbeesetten pénzt szerezni a másiktól. Üzletek, kávézók, kocsmák zárnak be, nyitnak ki, és zárnak be újra. Mindenki keresi azt az egy szolgáltatást, ami nincs, ami kell, ami sikeres lehet, de újra és újra kiderül, hogy nincs ilyen. Nem találja senki a kisvárosi élet vállalkozásreceptjét.

Nem segít az első csók sem. Ekkor már a Zichy-ligetben járok, Petránál. Talán még megvan a pad, ha jól látom, de biztos, hogy megvan az első idegen száj íze, az ijedtségtől, az egyetlen pillanatba ugró világmindenségtől fémesnek ható idegen nyál, és puhatestű selyemállatnak érzett idegen nyelv, bár talán nem is itt történt meg. Itt talán a csak az izzadt ujjak tanácstalankodtak órákon keresztül.

Vihar lesz, de csak megyek kifele, a ligetsori tavak felé, az ősotthonhoz, ahol igazán megszülettem, ahol ki tudja miért (ezt a megoldást választotta), de mélységet ásott bennem a nyolc év alatt megszülető és a valóságtól menekülő öntudat.

Visszasétálok a plázába a bankhoz, felhívom a szerelőt, hogy mennyi pénzt vegyek ki, mert még mindig nem hívott. Negyvenet és egy óra múlva mehetek a kocsiért.

Hazamegyek. Már beszélnek egymással. Nem tudom, hogy bírják, nekem kimaradt hat év, most is csak egy napra érkeztem, de soha többet nem akarok újra jönni.

Az öröklött vagy magával hozott boldogtalanság egyetlen családba sűrített esszenciája. Nem tudom, hogyan fertőz, génben vagy gondolatban, csak azt tudom, hogy olyan, mint egy kibaszott felhő, napokig felettem lesz, elég belőle két mondatnyi, és hiába vagyok újra távol az alaprezgésemet felerősítő góctól, rajtam marad, mint egy betegség.

Minden egyetlen egy pontra mutat, oda vissza, a legfeketébb, legkisebb, legkibonthatatlanabb csomójú ősráksejtre: én, a testvérem, és a nagyszüleink fájdalomtól összegombolyodott, megfejthetetlen, szüleinkben összeégett nyomorúságára.