Ma reggel nem volt elég a szemöldökcsipesz. Ma volt a napja, hogy ollót használtam a szemöldököm megfékezésére.

Már a szemöldökcsipesz is egy olyan határvonal volt, amit nem akartam átlépni, de hát tenni kellett valamit, mert már 29 évem jobb napjain kezdtem olyan lenni, mint Ernest Borgnine vagy Körmendi János az ő rosszabjaikon. Először csak a szorványos, vastag, fehér tövű, később fekete drótba váltó szálakkal kezdtem, majd egyre többször kénytelen voltam az oldalirányú tobzódást is megfékezni, tekintet nélkül arra, hogy a renegát átmérőben megközelíti-e fanszőrzetet, vagy sem.

Ma reggel viszont a sokadik fájdalmas műtét után sem voltam sehol, és egy levegővétel nélküli jelentős pillanatban az olló után nyúltam. Most már hivatalos: nem csak szedem, hanem vágom a szemöldökömet.

Valamiért a kádba pisilés jutott közben eszembe, hogy az ember egyszer minden önmaga előtt lesorompózott határt átlép, segítséggel kezdi, aztán később már maga is vígan boldogul. Felidézni mégiscsak szebb érzés azt, amikor mások rökönyödtettek meg, mert ahogy ott pihentük a nádfedeles ház szana-széjjel döntött fürdőszobájában a késői kamaszkorra-fiatal felnőttségre annyira jellemző, mindent ellepő test- és szexillatban, pilledtségemben csak rácsodálkozni tudtam, ahogy az a csodaszép nőlány, mint egy kisgyerek, odaguggol a zuhanyzó lefolyójához és pelepisil oda, ahol egyébként más emberek fürödni szoktak. Annyira megbotránkoztató, ugyanakkor annyira naturálisan  természetes volt, hogy elfelejthetetlenül belém égett. Azóta úgy idézem fel, mint amikor az életem egyetlen percre valami kéklagúnásan paradicsomi állapotba került.

Profilt váltottam a tükör előtt, és derűsen húztam át a bal lábam a jobb után a sorompó felett.