Sziasztok, Peti vagyok. Hat vagy hét éve albérletfüggő. Azt most nem is tudom... az most olyan béna lenne, azt mondani, hogy örülök, hogy ilyen sokan vagytok itt, de valamilyen önző módon jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a betegséggel.

Igen, én már eljutottam oda, hogy kimondjam: ez nem jó. Én már felismertem, hogy ez egy függés, nem akarom már. Az elején más volt. Azt hittem, hogy buli, függetlenség, hogy kitárul előttem a világ. Volt olyan, hogy azt hittem, hogy kvázi otthon lesz, valami egészen intim, valami odú, kuckó, ahova elbújhatok, de jó ideje már semmi más, csak kényszer. Csak a baj van vele. Minden évben egyre jobban gyűlölöm megfogni az ikeás szatyrokat, már nem a feszítő várakozás, nem az új iránti vágyakozás tölt el, amikor keresni, majd hurcolkodni kell, hanem csak egy kurva nagy belső sóhaj.

Ma már kerülöm az Ikeát. Ha mégis ott vagyok, már nem nézegetek, hanem átvágok mindenen és viszem, amit muszáj.

Régebben a fantáziálás tette ki az élmény hatvan-hetven százalékát, de már rég beteltem azzal a sokkal, széppel, ami soha nem lehet az enyém.

Azért pontosítok: leginkább a költözésbe fáradtam bele, a listát, hogy mi minden nem lehet az enyém, azt fáradtan tudomásul vettem, és paradox módon ez fáj a legkevésbé. A tulajdon és az otthon fogalma egész egyszerűen kettészakadt. A költözés jobban fáj. A költözés sokkal inkább jelenti az ideiglenességet, mint a tulajdon hiánya. A költözés azt jelenti, hogy valamiért nem voltál jó helyen, vagy te, vagy a körülmények változtak, vagy a lakás volt szar. Megint valami új helyet kell találni, valamit máshol kell belakni, valamit magad mögött kell hagyni, valamit ott kell hagyni, valamit be kell majd szerezni.

A mozgás jelenti az ideiglenességet, ez a gyökértelenség, nem a tulajdon hiánya. A tulajdon az csak nagyobb biztosíték arra, hogy egy helyben maradhatsz.

Évekig, sőt, a közelmúlt önszédítéseiig elvileg maga a vágy is hiányzott, hogy gyökeret eresszek, de ha csak egyedül azt nézem, hogy a legutolsó két költözésemkor simán rábólintottam az első adandó, elfogadható lehetőségre, hogy még a szűkre szabott keresésnek is mennyire untam és gyűlöltem minden percét, akkor is be kell ismernem, hogy leginkább már egy helyben akarok maradni.

Szokás szerint a németeket irigylem. (Bejegyzés + hozzászólások) Ők már tudják, és hosszú ideje élik azt, amire itthon csak mondani tudom azt a politikusoknak, hogy valakinek ideje lenne kimondania.

Ha az életem 33 évét nézem, akkor összesen két időszakban volt könnyebb lakáshoz jutni, mint általában: a nyolcvanas évek "a feleségem is keverte a betont, hordta a téglát" kezdetű családiházépítéses bummjakor, illetve most, a svájcifrankos években. Előbbi esetben egy szocializmusba puhuló kommunista diktatúra kellett hozzá, most pedig piacgazdaság után rohantunk bekötött szemű szabadrabszolgaként (≠ gyarmat), de mind a kettőre elmondható, hogy kurvára utánuk az özönvizet hagyott itt nekünk.

Szóval valakinek ki kellene mondani, valakinek ki kellene játszani az őszinteség-kártyát: nem lesz itt egy kurva lakása sem senkinek, felejtsétek el. Valakinek be kellene vallania, hogy nem tartható fenn biztonságérzet igényére az ingatlantulajdonnal válaszoló reflex, mert kurvára másik úton megyünk.

Addig lesz az albérlet betegség, függés, kényszermegoldás, lúzerség, életkortól függően magyarázandó élethelyzet, amíg ez meg nem történik. Az van, hogy megint csak nem minket kell kezelni, hanem a helyzetet...

Folytköv.