Harmincon felüli, kövér, vagy csak hasas, akárcsak hízékony, de mákos gőzgombóc vagy? A vaníliapudingod el akar vinni életedben először síelni? Hát barátom, csak annyit tudok mondani, hogy csatold be pocakodon az övedet, hosszú nem lesz, de annál keményebb. A következő másfél napot merev, kitartott szarópózban, görcsölve, lábfejedet befele fordítva és a borostádra-szádra odafagyott taknyod alatt imákat mormolva fogod tölteni.

Vegyél egy Ben-Gay kenőcsöt. Ismerkedj meg vele. Ő lesz a legjobb barátod. Ja, és rendkívül sok rostosat egyél, tolni ugyanis nem fogsz tudni, egyedül abban bízhatsz, hogy az a fajta lekvárod, ami már jobban érzi magát kívül, mint odabent, az magától kipotyog.

Az én knödeli történetem vasárnap reggel kilenckor kezdődött, ekkor még vidáman törtem rá Mandulára a fürdőajtót, hogy a nyakába borítsak két maroknyi friss havat, amelynek következményei mellett eltörpül minden vérbosszúra épülő mediterrán családmodell megalakulásának története. A hullák és az ágyékrészbe gyömöszölt hógolyók eltakarítása után elindultunk, jókedvemet csak az szegte, hogy a szombat napközben leesett havat nem vették észre vasárnap délelőttig az üzemeltetők az M3-as autópályán. Tudom, hogy drága az üzemanyag, hogy a literenkénti 410-440 forint üres utakat garantál, de bassza meg, ha már kifizetettnek velem több mint háromezer forintot a tíznapos matricáért (amely egyébként azt a kevés forgalmat is leviszi a pályáról), akkor kurvára, de nagyon elvárom, hogy fejedelmi utam legyen. Ehhez képest ott vitt az utam, ahol az előző kocsik letúrták a havat az aszfaltról. Miután ők sem tudták sokszor, hogy pontosan hol járnak, csak úgy érzésre mentek, ez gyakran valahol a külső sáv és a biztonsági sáv közé esett. Kamiont előzni csak hóban csúszkálva lehetett. Erre mondom azt, hogy határozottan a kurva anyátokat.

A káli autópályamérnökség - valószínűleg itt rosszabb a helyzet, mint a BKV-nál: ezek közül mindegyik elromlott

Elfáradni, akkor fáradtam el nagyon, amikor a pályáról felkanyarodtam a szintén havasutas Gyöngyösre, majd onnan a nem jobb állapotban lévő szerpentinre. Egyébként ott legalább próbálkoztak.

Azért 118 km koncentrálás, csúszkálás, stressz, félsz alaposan kivett belőlem. Ekkor volt dél. Még csak ezután kezdtünk el síelni.

A síelés olyan sport, hogy nincs benne semmi, de semmi az égvilágon, ami kényelmes lenne, viszont rohadt drága. Mandula apjától ugyan megkaptam a főbb alkatrészeket: cipőt, lécet, kertészgatyót meg dzsekit, de még így is elköltöttem tizenhatezer forintot úgy a Decathlonban, hogy mindenből a szegénykéket vettem: kesztyű, sapka, szemüveg, szemüvegpánt, jégeralsó, ilyenek.

Nahát, ott álltam a domb tetején, ijedten néztem a hibbant színekben sikló kommandósokat, Mandula jött felém a hirtelen igen férfiassá vált járásával (egyébként tényleg totális szerepcsere volt ez a két nap), miután megvette a félnapi jegyeket, és ekkor tetőzött bennem a félelem, hogy nekem itt tényleg csinálnom kell valamit, azonkívül, hogy rögtön beszarok.

Felcsatoltuk.Hóó, EZ csúszik bazmeg. "A" betű! A lényeg, mindig az "AAA" betű! Hóeke!
Az elkövetkezendő másfél napban meggyűlöltem ezt a szót. Hóeke.
HÓEKE, HÓEKE!
Csinálom baszki, Kicsi, akkora terpeszben vagyok bazmeg, hogy egy egész hadsereg meg tudna baszni!!
De nem! Nem elég. Akkor ne elől nyomd össze, hátul rakd szét!
Erre nincs mit mondani. Ha hátra tudtam volna nézni, dobtam volna rá egy jelentőségteljesen homlokráncolós kérdősnézést, de nem tudtam. Mindegy, szóval nem elég a terpesz, még technikázzak is!
Nem megy, nem tudom ennél jobban, én terpesztek, de akkor sem állok meg!!!!

Valljuk meg, ez díjnyertes utolsó mondat lett volna.

Nem volt egyszerű összerakni. A sokkal nagyobb terpeszt, hogy a külső lábra kell rakni a testsúlyt, mert ösztönösen a belső lábra helyezkedne az ember. Aztán jött, hogy nem az élével megyek, aztán elestem.

Az esésről annyit, hogy ne ess. Nem azért, mert megfekszel, a fájdalom az semmi. Hanem, hogy fel kell kelni. Nem tudsz felkelni. A lécet nagy nehezen megfelelő irányba teszed, magad alá húzod a lábad, és ellököd magad a földtől. Azaz ellöknéd, mert csak feltámasztani tudod kezeddel a felsőtested, lökésről itt szó nincs. Nem tudsz magad alá lépni, hiszen buta nagy léc van a lábadon, a térdedig spanyolcsizmába vagy öntve, nem tudsz átbillenni egyenesbe. Tartod, tartod, a hasad betámad elölről, az úszógumid oldalról, befosol, aztán feladod. Visszabuksz a hóba. Ezt megcsinálod kétszer, és rájössz, hogy ebben fáradsz el a leginkább, nem a síelésben. Harmadszorra sem megy. Ekkor jön a férfihiszti. A csajod megmutatja, te meg leugatod, hogy kösz, bazmeg, DE AKKOR SEM MEGY, hidd el, hogy csinálnám, ha menne, de nem megy, NEM MEGY, NEM MEGY!!! A csajod felsegít. Csorog rajtad az izzadság, remegsz a fáradtságtól, az orrod folyik, a szemüveged tiszta pára, nem látsz semmit, és mentél idáig vagy háromszáz métert. Kis faszok siklanak el melletted bot nélkül hatvannal, lazán, elegánsan. Mindezért négyezerötszáz forintot fizettél, önként. Előtted van még további háromszáz méter, valahogy le kellene jutni a liftig, viszont ott kicsit meredekebb, szűkebb a pálya.
 
És ekkor jön el az a pillanat, amikor felteszed ugyanazt a kérdést, mint amit a fehérek kapitalizmusától szegény amerikai fekete, a sárga kommunisták elleni harc közben tett fel: Mi a faszt keresel itt??? Te gőzgombóc vagy, puha vagy, kerek vagy, melegben érzed jól magad. Itt csak egy kibaszott nagy mélyhűtő van, kilós jégkrémekkel, duplacsokis meg egyéb prémium Magnumokkal, csavaros Romerokkal, kis szopós Callipókkal,  Vienettékkal, meg ezekkel a hülye Sport szeletekkel. Nem vagy idevaló. Ez nem a te pályád.

Úgy mondják, hogy a kezdőknek a liftekkel is bajuk van. Nekem valószínűleg azért ment könnyen, mert ha a tányérossal, vagy csákányos felvonóval is baj lett volna, abban a pillanatban otthagyom az egész nyomorult síparkot. Nehézségem csak annyi volt, hogy felfele is tartanom kellett magamat, nem lehetett ráülni a felvonó segg alatti támasztójára, pedig a lábam égett, görcsölt, remegett. Mandula elvette a botokat, csak annyit kellett csinálnom, hogy végén kilökjem magam oldalra.

Aztán újra az egész elölről. Három óra alatt eljutottam oda, hogy a két utolsó ereszkedés megvolt esés nélkül, pár perc alatt lent voltunk a felvonónál.

A második nap végigmentem a kék pályán, nem csak a felső részen próbálkoztam. Háromszor-négyszer megvolt a teljes táv összeomlás nélkül, ezeket kifejezetten élveztem. Három nagyobb zuhanásom volt, megalázó annál több. Nem tetszett a kék pálya alja, meg a teteje, talán mert ezek közös részek voltak a pirossal: meredek volt, a nyolcvaniksz kilóm úgy megindult ezeken a szakaszokon az első legkisebb zavarra, mint egy igazi, sunyi kisdisznó. Csak a lehetőségre várt, aztán már rohant is le a domboldalon, alig győztem terelgetni, egy csomószor el is rántott.


A pályának egy darab hüttének álcázott, óvodába oltott menzabüféje volt, és mindenki megbeszélte a másikkal, hogy ebédkor ott találkoznak. Remek érzés volt, hogy együtt lehetek egyszerre ennyi emberrel. Én ilyen sok éhes, hisztis, szipogó, síró, éneklő, rágót sutyiban asztal alá dobó, kakaót kiöntő, gulyás leves helyett kenyeret evő Michelin babát életemben nem láttam egy helyen. Ezen kívül még nagyon vicces volt, hogy mindenki kiválóan utánozta a centrifugálás miatti lelkesedésében sétálni induló Hajdú mosógépet, mindezt úgy, hogy minimum két italt és három tányért egyensúlyozott a tálcáján.

Kurvára nem volt egyszerű szállást találni. Egyrészt, mert az Árpád-háziakon kívül egyedül Galyatető van közel, de igazából az sem. Van tehát, István, Imre, László, és ennyi. Rögtön az első próbálkozásunk sikerrel járt, de annyira meghökkentően tapló volt a kontakt, hogy a második eszmecserét már úgy zártam, hogy akkor köszi, de nem. Pedig semmi mást nem kértünk, mint azt, hogy árulja már el, mibe fog kerülni a két nap reggelivel, szaunával, jaccuzzival. Azt mondta, mindent megtalálok a honlapon. Tudnám erre egészen egyszerűen azt mondani, hogy lófaszt, mert tényleg nem ez volt a helyzet, másrészt, ha már vendég vagyok, pihenni megyek, pénzt hagyok nála azért, hogy szolgáltatásokat kapjak, akkor hadd legyek már bizonyos határok között lusta és hülye, ha nekem úgy tetszik. Tényleg nem vagyok egy nehéz vendég, de azért ennyi férjen már bele. Pont ugyanezt játszották el velünk Miskolctapolcán, szilveszterkor, és egyre inkább csodálkozom, hogy a magyar szállodaipar az tényleg ezen a szinten van? Mert ennyire jól megy nekik, azért?

Sehol máshol nem találtunk vasárnaptól keddig szabad szobát, szóval miután én már kilőttem magam, Mandula foglalta le azt, amit én lemondtam.

A indításhoz képest tök jó élmény volt az 1 Vándor vendégház. A tulajról is kiderült, hogy nem faszkalap, csak van egy stílusa. Jól van, nem szálloda, végül úgy véltem, hogy egy vendégháznál belefér, a hely elvárt némi önállóságot. A hűtőt sikerült felfedeznem, a síléctárolót nem, szóval azokat bevittük a szobába és nem is érdekelt tovább a téma. Pluszban megküzdöttem még a ipari méretű mikró mind a huszonhat gombjával és kicsit izgultam a bekapcsolva hagyott szauna miatt, mert nem volt kinek szólnom, hogy végeztünk. Volt egy irgalmatlanul nagy ágyunk, ilyen baldachin témakörös, csak itt a tetején nem lógott le függöny, viszont volt még két fekhely a tetején, úgy három méternél, amit egy mellékelt létrával lehetett bevenni. Nem, nem emeletes ágy, mert akkor mindenki a lakótelepes, agyonmatricázott emeletes ágyakra gondol. Ez annál sokkal durvább volt, méretben, magasságban, masszívságban, mindenhogy. Ablakunk csak a tetőn volt. Imádom a tetőablakokat, ez a felülről bejövő fény, nagyon ott van, nemhiába lett a menny ilyen népszerű, hiszen kurvajó a fengsuija. Persze voltak ablakos szobák, tornáccal, de a főnök úgy kezdte, hogy meleg szobát akarnak, vagy kissé hűvösebbet, szóval innen nem volt kérdéses, mivel Mandulának nem nagy cucc huszonnégy fokban is fázni. Ő frankón megmondja, hogy márpedig jön valahol a hideg és kész. Onnan kezdve az ólálkodó hideget kell vadászni, vagy nagyon gyorsan elaludni a hermetikusan rámszívódott kismacskával, aki folyamatában azt nyávogja nyekeregve, hogy fááázom, fááázom. Még annyit tudok elmondani, hogy reggel hatkor kiderült, hogy a sípályán látott hatezer gyerek közül, négyezer itt szállt meg. Más baj nem volt. 

Ja, és még valami fontos: errefelé hűen őrzik, azt a világtól elzárt középkori attitűdöt, amely szerint a készpénz a jó pénz. Váltóval, csekkel, kártyával senki ne induljon el, itt senki nem olvas ilyeneket.


A harmadik nap azt hiszem az mentett meg, hogy tízkor el kellett hagyni a helyet, valamint, hogy folytatódni látszott a tegnap délutáni szar idő. Magát a síelést élveztem volna, viszont konkrétan a vécére ülés is csak szentségelve meg hüppögve ment. Nyilván még rá kellett ígérnem egy hét Ausztriát jövőre, mert önmagában a fájdalom meg a szar idő nem mentette meg volna az arcom.

Az Alpokban még nem voltam, de azt mondják ott több a hütte és nagyobbak a gőzgombócok.