budapest

Másképp szoktam feladni, ez nem én vagyok.

Másodjára csinálom azt, hogy hó végén, iszonyú nyomás alatt dőlök hátra, mert muszáj, különben szétrobbannak az ereim, megőszülnek a hajszálaim, kibukik a vér az orromon, szétdurran a szívem, szétrobban az agyam, nem tudom, de valamelyik vagy mindegyik az összes közül, de megtörténik.

Papírhalmok állnak az asztalomon. Bevinni, aláíratni, kitöltetni. Emberek állnak sorba az asztalom mellett. Megoldani, megígérni, megnézni, mondani valamit, megengedni,  elutasítani. Ügyek torlódnak a a fejemben. Rendszerezni, észben tartani, sort keríteni.

És akkor jön az, hogy Pia másodszorra kúr fel egy hónapon belül. Mindenki letolta a beosztottai torkán azt az alattomos, kötelező 10 túlórát, csak ő nem. Nem volt hajlandó. Nézek az emberekre a folyosón, és azon pörgök, hogy mi lenne, ha tudnák, hogy vannak közöttük olyanok, akiknek nem kellett többet bent lenniük, mert  Pia nem vezeti a csoportját, nem vállalja a konfliktust, vagy nem tudom mit, de valamit nem csinál. Pia nincs itt. Én is utálok itt lenni, de ez valami más. Én is elbaszok, leszarok egy csomó dolgot, de mindig megálltam ott, amikor más pénzéről, vagy életéről van szó - legalábbis itt, a melóhelyen, ezen a kibaszott százegyes szobában.

Nem tudom annyiban hagyni. Úgy érzem magam, mint egy hülye nyomozó, aki a barátjával száll szembe. Az ilyen hülyék mindig magányosan utálják az életet a végén, mielőtt megeszik őket a farkasok.

Aztán jön a másik faszság, üzemorvos. Üzemorvos. Egy hely, ahol még ebből is baj van. Vannak emberek, akiket évek óta, vagy mit tudom én mióta nem spamelt le a dokinő. Komolyan, bemész, kapsz egy nonstopmodoros verbális blokkot, miközben mellékesen megmér, megnéz, te is megnézed, aztán megkapod, hogy most aztán már tényleg menj el tüdőszűrőre, te meg nem mész el, mert a magyar egészségügyben még nem értek el oda, hogy valaki albérletben él és nem a bejelentett lakcímén, ezt végigjárni, megértetni, kivárni pedig tényleg csak a halál előtt öt perccel van idege az embernek.

Öt embert kellett beszervezni erre az előadásra, mármint a munkahelyi részére. Ez a téma január 17. óta megy, és én komolyan megtettem mindent. Válaszoltam, többször is, beosztottam, berendeltem, szóltam, elküldtem. Ma reggel mégis hiányzott két ember a listáról.

Oké, akkor hogy legyen?

Sehogy nem lesz.

De hát direkt ezért jöttek ma be.

Akkor sem.

Ne már.

Akkor soron kívül.

Jó, szólok nekik.

Nem, mégsem, nem lehet, tényleg nem férnek be.

Akkor kapjátok be a faszom.

Ebben benne volt a dokiszervező céges ember, a főnököm, a HR menedzser, meg én. Behívtam az embereket külön erre a napra, kiderült, hogy valaki valahol későn szólt, én hisztiztem, ők akkor is nemet mondtak, ez lement kétszer, akkor a szervező megengedte sutyiban, a főnököm szólt, hogy mondjam meg nekik, én szóltam nekik, majd írt a HR menedzser - gondolom a szervezővel való cigizés után -, hogy nem, mégsem mehetnek, így a főnököm újra szólt, hogy mégsem mehetnek, mire azt mondtam, hogy jó, leszophattok mindnyájan, én biztos nem csinálok ilyen szinten segget a számból.

Mindeközben fut a fent jelzett ezer dolog, amin alaphelyzetben még keresztültúrnám magam, de olyan egyéni faszságokat dobálnak be oldalról, amin egyszerűen elcsúszok, mint egy hirtelen alámkakált fosfolton.

Kajáltam, körbejártam, hagytam időt, sóhajtoztam, mély levegőt vettem, sokat, de nem múlik, egyszerűen nem tudom, hogy ne legyek dühös. Csak jön fel, mint duguláskor a szar, újra és újra belebukik a fejem, belebugyborékol az orrom, nem kapok levegőt.

Hátradőlök. Blogot írok, kiírok magamból. Kikapcsolom az Outlookot, leveszem magam skype-ról, elteszem a telefonom, bedugom a zenét, és offra rakom magam, csak a saját dolgom csinálom. Jelenlétik, határidők, a szükséges minimumadmin, velük megbirkozom, a többivel nem. Most nem.