Nem vagyok fegyverbuzi, de még csak fegyverpárti sem. Az a határozott véleményem, hogy ugyan Magyarországon (is) meglehetősen sok embert ölnek meg, meglehetősen változatos módokon, - és igen, aki hülyeséget akar csinálni, az meg is fogja oldani valahogy - de nem, én egy percig sem könnyíteném meg ennek a valakinek a dolgát azzal, hogy bárhol és bármikor fegyverhez juthat. Lásd például Amerikai Egyesült Államok. A lófaszt.
Ugyanakkor legalább annyira érdekelnek a fegyverek, mint a legtöbb embert. A gyerekkori kardozás és tyúúú-tyúúú vagy pfffaám-pffaám (attól függően, hogy csillagokháborújás vagy cowboyos korszakról van-e szó) után kamaszkoromban kinyírtam pár ezer számítógépes ellenséget, élvezettel fogyasztom az erőszakos filmeket (karácsonykor mindig megnézem az ezredszerre is leadott Die Hard 1-et vagy 2-őt) és egy percig sem gondolkoztam, amikor Zoli megkérdezte, hogy elmegyek-e vele a budakeszi lőtérre. (Ami egyébként Budaörsön van, de ebben a történetben ez egyedül csak engem zavar, a résztvevőket és olvasókat egyáltalán nem, mert nem ők vezettek.)
A kupon - mert hogy lőni, csak akcióban érdemes, naná - a következőt tartalmazta:
- 2 lövés a Desert Eagle .50 AE pisztollyal papír lőlapra (mert a 10 mm-es kazánlemezből készített ledőlős fémcélokat a lövedék begörbíti)
- 10 lövés a 9 mm-es Glock 17 pisztollyal papír lőlapra
- 5 lövés a Remington 870 Express Tactical Pump Action shotgun-nal ledőlős fémcélokra
- 5 lövés az AK 47-es Kalasnyikovval futóvadra
- 5 lövés felső kategóriás sörétes vadászlőfegyverrel agyaggalambra
A lőfegyver nem gyerekjáték. A történet ugyan alapvetően arról szól, hogy a maroklőfegyvert következetesen pisztolynak, az elsütőbillentyűt pedig ravasznak becéző, magukat néha Rambónak képzelő, de a civilnél is civilebb hülyegyerekek szórakoznak igen komoly cuccokkal, és, hogy minderre a lőtéren hálistennek fel is vannak készülve, én mégis azt mondanám, hogy ha az jár az eszetekben, hogy "én is, én is", akkor tanuljatok az én hibámból: ne menjetek oda felkészületlenül.
A beégésmegelőző csomagba a következőket raknám:
- Mégis inkább legalább egy év katonaviseltség.
- Ha ez sehogy nem megy, akkor a "maroklőfegyver" szóval kapcsolatos összes szakkifejezés bebiflázása.
- A Blöff, a Gyalog Galopp, és más, kultikus-lövöldözős/fegyver van benne vonalon mozgó filmek kívülről megtanulása.
- Egy közszereplő, vagy annak megfelelő társalgási rutinnal rendelkező társ szorosan magunk mellett tartása.
Én szerencsés voltam, mert velem ott volt Zoli (33, blogger, Zolivagyok.blog.hu), aki azért megnyugtató smalltalk arzenállal rendelkezik. Ő például röptében leszedte Az Antióchiai Szent Kézigránátot, de úgy általában is partneri szinten tartotta az ügymenetet, bármilyen egyértelmű is volt az alá-fölérendeltségi viszony.
Egyébként valami olyasmire számítottam, amit magamban általában csak kínos redundanciának hívok. Ez semmi más, mint önmagad szerencsétlen tulajdonságainak más személyekben való megtestesülése, valamint neked és ezen egyedek egy helyszínen való tartózkodása által annak előtérbe kerülése, elviselhetetlenségig fokozódása. Tipikusan ilyen események az iskola évnyitók, a felvételik, az interjúk, fitness termek, és nem csak a szerepjáték klubok.
Arra számítottam, hogy önmagam esetlen, izguló, izgatottságában idétlenül vigyorgó másolataival találkozom majd. Ehhez képest két karcsú, kucsmás lány lövöldözött az édesanyjukkal agyaggalambokra. Na most talán nem kell megmagyaráznom a meglepettségemet. Életemben először jártam lőtéren, és fiatal, csinos, kucsmás lányok tartottak kézben hatalmas puskákat, valamint profin, de nálam sokkal hozzáértőbben kezelték is azokat. Szerencsétlennek éreztem magam, lehet, hogy önmagam másolataival jobban ellettem volna. Azokat legalább le lehet győzni.
A Desert Eagle egy töltényét okosan becseréltették velünk két lövésre egy meg nem mondom pontosan milyen (cowboyos) Smith&Wesson revolverre, mert a Glock 17-es és a Sivatagi Sas közé (valóban) kell egy lépcsőfok, hogy valamennyire is felkészítsen a két kézből való ágyúzásra.
Lövöldözni baromira kényelmetlen dolog. Először is hiányzik belőle a -völdözni. Ha életedben először sütsz el élet kioltására "felettébb" alkalmas maroklőfegyvert, akkor minden egyes lövés külön feladat lesz. Beállni, célozni, tartani, félni - minden egyes lövés 120%-os koncentrációt igényel.
A Glock volt az első, amit elsütöttem, még Zoli sem lőtt akkor egyet sem, még csak az sem volt, hogy meglesem, hogy milyen, amíg ő bénázik. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Jajbasszus, fosok. Aztán egy icipici nyomást helyeztem a billentyűre ÉSBÁMMM! Persze okosan azt fegyvert adták először a kezembe, ami a legkisebbet rúg vissza, de így is sokkoló volt, ami abban a szent pillanatban megtörtént. Azonnal, fizikailag, hangosan, szagosan, nehezen, felfoghatatlanul gyorsan, visszavonhatatlanul. DURR!!!
- Na még kilencet! - mondta mellettem a fegyvermester, és újra beálltam: vállszélességű terpesz, rogyasztás, előredőlés, hátdomborítás, kéznyújtás, kéztartás figyelés, célzás. BÁMM! Aztán egy kicsit gyorsabban: BÁMM!....BÁMMM!.....BÁMMMM!.....
10 méterre volt a lőlap. Szétküldtem a csávót. A revolver sokkal nagyobbat szólt, és csak lendületből, kényszerből csináltam tovább: baszki, túlnő rajtam a dolog, kurva nagyot rúg, kurva nagyot szól, és ez még nem a Desert Eagle???!
A Desert Eagle egy kibaszott, megalomán rémálom. Maga a "nagyjóuram" fegyvermester is azt mondta, hogy a Sasnak igazából semmi értelme nincsen. (És miközben majd megvesztem, hogy lefotózzanak vele, természetesen nem felejtettem el ezzel buzgón egyetérteni.) Kétszer ugyanoda nem lősz vele. Tényleg olyan, mint a középkori ágyúk. Befosatásra inkább alkalmas, mint tényleges pusztításra. Én meghallgattam fülvédő nélkül Zoli második lövését vele. Ha valaha is az elsütnének a környékemen egy ilyet - nemhogy rám - összefosnám magam a szívrohamomban, az hétszentség. Ki talál ki ilyen szörnyet?!
A mélypont után aztán elkezdtem élvezni. Mínusz három fokban ugyan még a várhatónál is többet bénáztam a fegyverek megtöltésével, de a shotgunnal való táblairtást, és a vadászlőfegyverrel való galamblövészetet kifejezettem élveztem, és egyszerűbbnek is bizonyult, mint ahogy vártam. Az AK 47-es kezelése sajnos valóban annyira egyszerű, hogy egy gyerek is bármikor megtanulja, igaz, a lövéseimből semmit nem láttam.
Reggel kilenctől délig tartott ki a történet. Tökéletesen jelen voltam minden egyes percében, semmi másra nem gondoltam közben. Idáig nem volt túl sok extrémsport-élményben részem, vélhetően soha nem fogok bungee jumpingolni, hacsak valaki erőszakkal ki nem hajt a levegőbe, de úgy gondolom, hogy valami ilyesmi lehet utána. Az izgalom, az adrenalin beleéget az elmédbe minden egyes pillanatot.
Nem leszek fegyvereket szerető ember. De volt a kezemben, tudom, milyen érzés, hogy milyen a valóságban megfogni és elsütni egy igazi lőfegyvert. Nem fogok drámai, sem okos-közhelyes befejezést írni, de akárhogy is, amellett, hogy mennyire maradandó élmény, el is gondolkodtat rendesen.
Most megyek karácsonyozni.
Ja! Mint említettem, az a minimum, hogy volt pózolj fegyverrel! fotózkodás is. (Igazából Zoli akarta egyedül, én csak kényszerből mentem bele.) Készült rólam egy olyan kép, ahol nagyon morconán (igazából a súlytól és a hunyorítástól erőlködve) célzom a Desert Eagle-lel. Már otthonról elküldtem a még dolgozó Mandulának, hogy "várlak haza". Annyit írt vissza, "de ugye tudod, hogy néha szex közben is ilyen fejet vágsz?"
Szerintem olyanok vagyunk, mint egy kis család.
Nem, ma már nem vagyok hajlandó facebookot nézni. Még én is előttem egy világvége "poént" az egyik munkahelyi emailben, rettenetes. Ez tényleg rettenetesen lohasztó, legalább annyira mint pl Ördög Nóri felfuttatása, hogy minden egyes rohadék médiumból nyomatják, pedig ő egy tényleg egy kellemesen nem hagyományosan szép csaj volt, akit pl. még ezelőtt évekkel tök jól esett nézegetni a fehérvári vécébe kitett nőklapjás, vagy kiskegyedes vagy storymagazinos naptáron, de egy ideje már komolyan mondom, a pöcsöm nem állna fel, ha szembekerülnék vele egy arra alkalmas kanyarban. És ugyanígy vagyok a majákkal is. Rohadjanak meg.
Pedig tudtam volna egy érzelmes, apásat írni, mert ő már akkor ezzel jött, amikor gyerek voltam. Előszedte a már akkor is könyvtárszagú könyvet a polcról, az volt a címe, hogy a Maja papok titkai, és szépen elmesélte nekem az apahangján, hogy 2012-ben világvége lesz, és ez valami egészen durván odaverte az összes űrhajóslövöldözős, kardozós filmet, mert jött nekem ezzel, hogy kétezer, amit még én sem tudtam felfogni, akkor olyan lehetetlenül régen, a maják, hogy tudtak ilyeneket számolni? Meg, hogy világvége, az olyan kellemesen borzongató egy gyereknek, főleg, mikor közlik vele, hogy akkor ő bizony éppen felnőtt lesz, akkor kicsit elkezd bizonytalanodni, meg félni, és olyankor olyan frankó, hogy hozzá lehet nyomulni Apához, meg Anya is ott van, és abban a lakásban semmi baj nem történhet. Tudjátok, amikor kint esik az eső, és bent meleg van.
De ezek a hiperlegújabbkori spamek, ezek a rohadék, mindenhol özönlő, kikerülhetetlen, fejfájós, fárasztó mémek mindent elrontanak.
Én idén most érzem először a téli depressziót. Fúj.
A beígért poszt helyett három napig taknyot okádva faltam a Rubicon című sorozatot, amely tevékenységnek tulajdonképpen csak egy tanulsága volt, hogy legközelebb a Sorozatjunkie-n nem csak a kurva jó sorozatot kell levadászni, hanem azt sem árt megnézni, hogy a google a kurvajósorozatnév+sorozatjunkie+kasza keresésre dob-e valami találatot. Most úgy vagyok, mint a fasz, abban a hasonlatban, ami most nem jut eszembe. Amikor pórul jár.
A főhős már kinyomozta, eredményesen meggyilkolt egy ellenséget, lefeküdt végre egy izgalmas nővel, nem mutatja többé a kiégés jeleit, sőt, némileg megszállott és paranoiás lett, végre érzi, hogy él, erre az amerikaiak le sem szarják. Pedig őket menti meg. Hátafaszom.
Ha kérhetem, valaki forgassa már le nekem mégis a második évadot!
Ezen kívül ma éjszaka azt álmodtam, hogy Anyával meg tesómmal Hawaii-ra utaztunk, valami benga nagy repülővel, volt benne egy csomó alkonyat, mármint az utazásban. Aztán amikor megérkeztünk a reptérre, kiderült, hogy nem hoztam papucsot, és minden reptéri árusnál lábujjközös papucsot kerestem, mert anélkül nem lehet tökéletes a nyaralás.
Értitek. Egyszer álmodom magam Hawaii-ra, és ennyi marad belőle, hogy lábujjközös papucs után rohangálok. Az, hogy milyen az a kurva sziget, jó-e a víz, frankó-e szörfözni, arról fogalmam sincs.
Azt hiszem hivatalosan is a jövőbeli Alzheimerem miatt aggódom. És igen, (még) tudom, hogy Hawaii nem csak egy sziget.
- Mekkora bénaság már megfázni?
- Pedig ez történt.
- És nem azért mert, nem vittem télikabátot.
- És nem is azért, mert 96 órán keresztül megállás nélkül esett a hó.
- Hanem azért, mert.. ti tudtátok, hogy egy kurva squashlabda maximum annyira pattog, mint egy döglött veréb? Ez akkora hülyeség! Falhoz csapod, lepottyan, ott marad. Az egész sokkal nehezebb, mint ahogy kinéz, és a teremben valahogy sokkal több fal is van annál, mint amit az első látásra ígér. Megizzadtam, elfáradtam, feladtam, kihűltem. Ez volt a baj.
- A karácsonyi vásárokról előljáróban annyit elmondhatok, hogy nem csoda, hogy a németek annyira jól bírják a hideg vizet. Egy életen keresztül abban a hazugságban élnek, hogy télen van nyár. Erre a legjobb bizonyíték, hogy minden karácsonyi vásáron árulnak Lángost. Mindig így, nagy kezdőbetűvel, néha Lángosként, néha Lángoschként, néha még magyarabbízűvé marketingelve Janos's Langosként.
- De csak és kizárólag kókuszzsírban sütve.
