Róma - bármilyen arcát is mutatta - csúcspont volt. Róma volt legdélebbi célpont, addig csak előre mentünk, de onnan nekünk már nem volt tovább, csak hazafele. Megfordultunk.

San Marinót mindenképpen meg akartam nézni, a Garda-tavat pedig utolsó állomásnak szántam, ahol még pihenünk, strandolunk egy utolsót, mielőtt átmegyünk Ausztriába. Viszont ha már újra a Garda-tónál voltam, nem akartam kihagyni Veronát.

Veronát nem is, de rengeteg minden mást kihagytunk út közben - Assisit, Perugiát, Urbinot -, de ennyi fért bele. Lehet, hogy sok szebbet láthattunk volna San Marino helyett - a könyv legalábbis mindössze egy bekezdésnyit fanyalgott a miniállamról - helyette inkább az egy hegytetővel beljebb trónoló San Leo városát ajánlotta -, de a bakancslisták és pipák nagy urak az ember életében: látni akartam San Marinót.

Az útra nem is emlékszem igazán, azt tudom, hogy elképesztő dugók mellett haladtunk el: az összes olasz, aki a félsziget belsejében lakott, a tengerpartra akart kijutni augusztus 15-én, a Ferragosto napján. Nem tudom, hogy oldották meg, de tíz kilométeres kocsisorok végére beállók szerintem egy hét múlva sem láttak egy csepp sós vizet sem.

Mindössze egyszer akadtunk el, de a valamiért nem a tömeget követő, a várakozást megunó, az út melletti porba hajtó olaszokat követve hamar túllendültünk a betömörült kereszteződésben.

San Marino messziről pont úgy néz ki, mintha A Gyűrűk Ura egyik fantáziavárosa lenne. A környéket uraló, hullámra emlékeztető sziklára épült város hűen követi a hegy feltörő ívét, meglehetősen drámai látvány, ahogy a vár legmagasabb tornya szinte mintha kirontana a szikla szélére, hogy fejest ugorjon a semmibe. Határozottan dinamikus a látkép, az biztos - bár ennyi wow-effektet el is vártam a ki tudja hányadik, véget érni nem akaró szerpentintúra után. (Mikor jön már, mikor jön már?? Basszus mennyit kell már menni?! Nem tévedtünk el? Nézd már meg!)

Késő délután értünk fel az óvároshoz. Gyorsan letettük a kocsit a városfal alatti, sorompó előtti, utolsó parkolóban, ahonnan éppen kiállt valaki. Nem tudtuk eldönteni, hogy még vagy egyáltalán fizetni kell-e, mert nekem az, hogy "1h", nem sokat jelentett: egy órát lehet összesen itt parkolni, vagy egy óra ingyenes? Mindenesetre beledobtam egy-két eurót a gépbe, hogy ne ezen múljon.
Rengetegen voltak, pont úgy, ahogy a Tim Jepson erről panaszkodott, de Róma kinevelt minket, mi már fel se vettük az ilyesmit, főleg, hogy a tömegturizmushoz szabott szuvenírdíszletek ellenére San Marino szó szerint lélegzetelállító város. Nekem mindenképpen, én ugyanis végigkapaszkodtam az utcákat. Folyamatosan azt éreztem, hogy a város gyakorlatilag a semmiben lóg. Nem hinném, hogy lenne olyan pontja San Marinónak, ahol  - lehet, hogy csak a épületek közti szünetekben, de - ne lenne valami végtelenbe karcoló panoráma, amibe akaratlanul is belebotlik az ember tekintete.

A kilátóvá terebélyesedő kanyarok szélén egyenesen beteg lettem, Mandula persze minden további nélkül rápakolt még egy-két lapáttal, véletlenül folyton ki kellett hajolnia a semmibe valamiért, vagy hirtelen elfáradt, és rá kellett ülnie a fal szélére. A kilátás azonban térdrogyasztva is őrületes volt: előttem feküdt valami egészen térképszerűen lapos táj, rajzolni lehetett volna rá. Vagy nem, inkább mint egy terepasztal, matchboxozni lehetett volna rajta. Utak, városmakettek, ott a vége fele,  - még azért a horizont alatt  - egy éles vonal, ahol egyszer csak víz alá bukik a szárazföld, ott húzódott a tengerpart. Frankón el lehetett látni addig, sőt. Ott voltam én, a régenskapitány a Monte Titanon, láttam, ahogy az ellenséges flotta megközelíti a partokat, láttam a szárazföldi csapataimat, ahogy karéjszerűen bekerítik a partraszállókat és visszaszorítják a vízbe a bizonyára fokhagymaszagú martalócokat. Vagy éppen hogy hagyom, hogy a felégetett mezőkön keresztül eljussanak a várig, ahol egyenként  - két kézzel jó erősen kapaszkodva - rugdosom vissza őket a mélybe a csizmám talpával. Utána esetleg felhívom az egri, signore Dobót, hogy mi újság a törökökkel. Pronto! Pronto! Non sento niente! Ohohoóó, Salve, Signor Dobó! Come stanno i tuoi? Meg ilyenek.

Aztán utolért minket augusztus 15, és Olaszország hirtelen elcsendesedett. Veronában kényelmesen beautóztunk ameddig csak lehetett, keresztben parkoltam két helyen, mert megtehettem, és az ingyenes parkolás biztos tudatában hátra sem nézve csippantottam be a Twingót. És akkor egyszer csak ott álltunk megint egy óváros ódon, de hatalmas kapujában. De a kapu ezúttal másmilyen volt:

• Ez volt az utolsó.
• Nem sétált át rajta tömeg
• És rögtön kettő volt belőle: egy a Capuleteknek, egy a Montague-knak. Egyértelmű.

Verona volt a legszebb város, talán éppen a nyugalom miatt, talán mert több volt benne az ismerős, barokkos vonás, talán mert újra a kulturáltabbnak vélt északon jártunk, nem tudom. Nem elemezgettük, csak élveztük a sétát. Megbámultuk az Arénát, az összes kirakatot, Mandula egészen spontán megtalálta AZ esküvői ruháját, piacoztunk a Füvek Terén, kényelmesen kiolvastuk a tudnivalókat a könyvből, megkerestük hol büntették nyilvánosan a polgárokat, aztán kis kerülővel egyszer csak ott voltunk Minden Szerelmesek Legszerelmesebb Szerelmének egyik elkövetője, C. Júlia otthonánál. C. Júlia (†13) és M. Rómeó (†16) egy igen sötét, több tonna rágóval és falfirkával megbombázott kapualjban találtak egymásra igen korán, több ezer szerelmet, de legalább a közeli kocsmát megtalálni vágyó turista között. A történetben szerepel még egy erkély, sok perverz, aki egy szobor mellét fogdossa, továbbá egy szuvenírbolt, ahol Leonardo DiCaprioval mindent el lehet adni, mert a többség túl hülye ahhoz, hogy Shakespeare-t, vagy a korábbi, más szereplőket ismerje, meg hát a Titanicot mindenki látta. Komolyan, én nem is csodálom, hogy öngyilkosok lettek.

Sejthettem volna, hogy a Garda-tó, mint vízpart, dugókkal vár majd, de ennek ellenére sikerült elég jól meglepődni. Nagy baj mindenesetre nem történt, életemben először tudtam külföldön, korábbról ismert kerülőutakon kicselezni a több órás várakozást.

A tónál még mindig minden a németekről szól. Német sört kapni, olasszal csak a boltokban találkozni. Vastagabb a pizza, és mindig elfog az otthonosan ismerős, szerelemhajósan gejl érzés, amikor bronzbarnára sült, gallérospólós, szőrőskezű, fakulószőkehajú, snájdig, középkorú németek vesznek körül tömegesen. Nekik a kiépített korzón kerékpározás jelenti a biciklitúrát, és szentül hiszik, hogy az 1516-os sörtisztasági törvény biztosítja tulajdonképpen a világ működését. El sem tudnák képzelni, hogy Heinekent is lehet inni, vagy, hogy az út szélén is lehet kerekezni, hiszen mind a kettő minden bizonnyal azonnali halált okoz.

Ettünk, fagyiztunk, fürödtünk, sétáltunk, aludtunk egyet egy vízparti kempingben, elvásároltuk az utolsó 50 eurót mindenféle nagyon olasz kajára, és szép komótosan elindultunk haza. Megálltunk mindenhol észak felé haladva a tó körül, ahol tetszett a kilátás, de még ekkor sejtelmem sem volt, hogy a nyaralás legszebb tájai még hátravannak.

Soha nem voltam az Alpokban. Rengetegszer keresztülmentem már Ausztrián, vonattal, busszal, kocsival, láttam a hegyeket, de soha nem voltam a hegyek között. Valamiért Svájcban sem kapott el az a kifejezetten EZ AZ-érzés, mert valahogy nem a tipikus, faházas, muskátlis, zöld mezős, tehenes Alpokat kaptuk meg, hanem annak egy árnyalatnyival zordabb változatát. De Dél-Tirolban egyenesen belefutottunk az alpesi tejcsokitájba, és én vég nélkül óóóztam, meg áááztam, és az egész nap, egészen Innsbruckig egyetlen-egy, hosszú élményautózás volt. Kiváló utak, kellemes kanyarok,  kellemes klíma, jól eső árnyékok, simogató napsütés, és a meg nem unható, gyönyörű, néhol egyszerűen szép, néhol brutálgiccses táj. A legszebb az egészben a váratlanság volt, fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom, annyit tudtam, hogy NEM akarok autópályán menni, mert mindenképpen meg szerettem volna kívülről nézni a Brennerautobahnt, a világ első hegyi autópályáját, a Bourne csapdában ugyan csak pillanatokra megjelenő, de borzasztó látványosan bemutatott Európa híddal.

Nem tudom, hogy az autópálya hogyan és hol szeli át az olasz-osztrák határt, de a Twingonak meg kellett mászni hozzá a Penser-hágót (is többek között). Egy idő után csak azt vettem észre, hogy egyre magasabbra vezetnek a kanyarok és egyenesek, aztán elfogytak a fák, csak kopár sziklák, meg világoszöld fű maradt, és  megláttam az elfogadhatatlanul magasan fénylő aszfaltcsíkot a  szemközti hegyoldalon, és tudtam, hogy bassza meg, megint végem van, mert oda nekem valahogy fel kell vezetnem. És tényleg, derékszögben mentünk felfelé kettesben, és általában annyit láttam, hogy elfogy az út, és jön az ég. Persze mindig építettek utolsó pillanatban egy kanyart, de ezt soha nem tudhatta az ember előre. Általában az történt, hogy megbékéltem Istennel, aztán hirtelen jött mégis egy balos, és akkor ja, jó, mégsem halok meg, majd megint szorongatta a zacsit a tériszony, torokra is fogott az Úr, mert  tény, hogy Ő régen eléggé kravmagás isten volt, mielőtt kikeresztelkedett volna, nem is volt az a megbocsájtó fajta legfelsőbb hatalom. Én ekkor megint megbántam mindent, amit életemben rosszat elkövettem, jött az ég alatti mélység, aztán megint egy sunyi kanyar...

A hágó tetején újra találkoztunk mindenkivel, aki leelőzte a Twingot, a fogadó előtt ott volt mind az ötven motoros és harminc úrvezető. A parkolónál nem, de az előző kanyarok egyikénél megálltunk az út mellett körbenézni, hogy mégis mekkorát lehet onnan esni, de végül arra jutottam, hogy előbb megfagynék, mint ahogy földet érnék, mert kurva hideg van és elég gyorsan visszaszaladtam a kocsihoz.

A lefele oldal pont olyan volt, mint a felfele, majd egy bevásárlóközponthalmozódásba hanyatló határbóhozat (EZ egy határ???) után átléptünk Ausztriába, ahol minden ugyanúgy német táblanyelven volt kiírva, mint Dél-Tirolban, csak 1,8 helyett 1,3 volt a benzin, amitől egyből könnyebben kapott levegőt az ember. Az Európa híd pont annyira asztakurva, mint ahogy az ember várja, de addigra annyira tele voltam látvánnyal, magából a hegyi autópályából is olyan sok látványos szakaszt autóztunk körbe, hogy túl sokat nem időztünk ott, utána pedig már szinte egyből kezdődött az Innsbruckba való ereszkedés. Innsbruck egy olyan város, ahol szívesen élnék. Egészen közel van hozzá egy csomó tök jó ország, ahová télen biztos nem lehet átjutni, de szerintem önmagában is biztos izgalmasabb százezres város, mint például Fehérvár.

De mi szerencsére nem Fehérvárra mentünk, hanem haza.

--

Most Budapesten ülök, november nyolcadika van, irodaházak hideg derékszögeitől és a télbe forduló, józan estétől körbevéve mindazokon gondolkozom, amit láttam. A menésen. A maradáson. Ezen a városon. A távolon.

Nem látom át, hogy mi történik, nem látom magunkat kívülről, itt bent pedig túl nagy a zaj, mindenki mondja a magáét. Nem tudom, hogy mi történik a világgal, meddig marad így bármi, vagy minden, ahogy most van. Nem vagyok okos ember, sem határozott, sem eleget tapasztalt. Most könnyű az életem, de magyar a hangulatom.

Csak annyit tudok és annyit érzek biztosan, hogy jó lenne többet visszatérni ide.