Az ember, ha Toszkánában van, akkor folyamatosan azt kérdezi, hogy már Toszkánában van-e? Hiába mutatja a térkép, ott lapul benne a pánik, lehet, hogy nem veszi észre, hogy Toszkánában van, és kimarad belőle. Az ember, amikor Toszkánába ér, egyből azt várja, hogy rászakad a tökéletes háttérképek orgiája, a búzamezős, ciprusfás, utolérhetetlenül finom, mégis parasztosan ékegyszerű, göcsörtös, helyi konyhás, rusztikus romantika. És nem érti, hogy miért nem? Miért nem hull aszalt paradicsom és olívabogyó az égből, és miért nem állnak minden sarkon rögtön katonás sorban a ciprusok és szénaboglyák a háttérben pózoló vidéki villák előtt?
Toszkánában lenni aztán végképp egyet jelent a tökéletes fotó utáni hajszával: ez nem az, ez nem olyan, de ott, jaj, ez sem mutat ÚGY... Na végre!

Az ember folyamatosan bújja a útikönyvet, hogy mit kellene látni, érezni, folyamatosan nézi a tökéletesre módosított illusztrációkat, hogy olyan-e már a táj? Az ember, ha Toszkánába ér, toszkánát akar. Akkor, ott, és azonnal.
Köszönjük, Frances Mayes!

Olaszország felépítését leginkább a fizikusok érthetik meg, hiszen nagyban hasonlít az anyag, az atom felépítésére: mindig van egy még kisebb cucc a kisebb cuccban. Olaszországban nem mindegy, hogy észak vagy dél. Ha észak (mi számít északnak?), akkor nem mindegy melyik tartomány, ha tartomány, nem mindegy, melyik régió, ha régió, nem mindegy, melyik város vagy falu, és ha város - például Siena - akkor nem mindegy, melyik negyed (contrada).
Ugyan nálunk sem mindegy, hogy valaki dunántúli vagy a sztyeppén él jurtában, ha civilizáción túli, akkor miskolci vagy ózdi, ha jó helyre született, akkor fehérvári vagy parasztelosztós (buszpályaudvaros), nem mindegy, hogy sárga- vagy kékbuszos, de az olaszoknak nyomába sem érünk. Ők tényleg komolyan gondolják a széttagoltságot.

Toszkánában sem mindegy, hol vagyunk éppen, nekünk maga a táj is másnak tűnt emitt, mint amott. Északon meredekebbek a dombok, délen lágyabbak: az igazi képeslap-Toszkánát Sienától délre találtuk meg, természetesen nem magunktól: Toszkánában még a GPS is ki volt kapcsolva, végig a könyv alapján mentünk. Így lett végül Toszkána szívemnek egyik legkedvesebb úti emléke. Nem a hype, nem is annyira az objektíven is mérhető szépség miatt, hanem mert paradox módon pont itt leltük meg azt az illúziót, hogy leléptünk a tömegturizmus által kitaposott sztrádáról: egy jó útikönyvnek olyan "titkos" ajánlatai vannak, amelyekkel az átlagember saját kútfőből nem tud versenyezni. Firenzében, Pisában mindenki elboldogul egy átlagos műveltséggel, de kinek a fejében van felrajzolva a Chianti vidék körútjának térképe? Az enyémben nincs.
Az útikönyv ezen kívül megadta végre azt a kényelmet is, hogy nem kellett állandóan a navigációra figyelni. Igazi oldschool érzés - csak kövesd az  útjelző táblákat.

Az útikönyv jó dolog. Nem azt mondom, hogy nélkülözhetetlen, de maga az aktus mással nem pótolható: az ember ott és akkor szerez igazán hosszútávon megmaradó tudást arról a bármiről, amikor a helyszínen van, amikor átéli, látja, tapogatja, amikor ezerszázalékosan befogadásra nyílt minden érzékszerve. Nem csak útikönyből lehet megismerni azt a tényt, hogy Pisát a második világháborúban szarrá bombázták, de úgy a leghatékonyabb, ha ennek a ténynek a következményeit a saját két szemével is látja az ember, miután elolvasta: Pisában szinte semmi említésre méltó nincs a Csodák terén kívül. (Templomfanatikusoktól természetesen most azonnal bocsánatot kérek.) Ha körbefényképezted és körbejártad a Dómot, a Keresztelőkápolnát, a sokak által észre sem vett Temetőt, a Ferde tornyot, ha megvetted a hűtőmágnest, a kulcstartót, és ittál a kútból, akkor automatikusan következne a nagyobb sugarú, fókuszálatlanabb városi séta, de ahogy sétálni kezdesz a városban, akár csak vissza a buszig, vagy az autóig, amivel jöttél, óhatatlanul ráébredsz, hogy Pisa amúgy egy teljesen érdektelen, egy órás hely.

Firenzén  ugyanakkor órákon keresztül kalauzolt bennünket a könyv, még úgyis, hogy tüntetően kihagytuk (nem csak itt, máshol is) a Panoráma útikönyveket idéző, templomfetisiszta tobzódást.
Másodszorra már sokkal tudatosabban közlekedtem a városban, természetesen szigorúan csak azután, hogy  másodszorra  is agyvérzést kaptam a firenzei parkolástól. Nincs benne semmi különleges, egyszerűen állj be az egyik nagyobb parkolóba a belváros közelében. Valószínűleg én vagyok az egyelten, akinek ezt másodszorra sem sikerült megoldani fennakadások nélkül.

Mandulát is az Öreg híd nyűgözte le a leginkább. A híd, és az alatta jelenleg  laposkúszásban csordogáló Arno. Azt olvastuk, hogy a folyó egyszerre átok és áldás a városnak. Áldás, mert a folyó pont eddig hajózható, átok, mert ki tudja hányszor mosott el mindent az árvíz. ÁRVÍZ. Itt??

Az széles körben ismert történelmi tény, hogy a hidakra házakat aggattak a középkorban, de ilyen meseházakat látni nem mindennapos dolog: Firenzében szinte látni, ahogy a folyóba öntik a mindennapi élet mindenféle maradékát, minden további nélkül magunk elé képzelhető I. Cosimo (utánanéztem), a reneszánsz ficsúr, akinek kurvára derogált a kiömlő fekália és egykettőre átrendezte a híd összképét.

Az igazi Dáviddal most sem találkoztam, Mandula annyit mondott a múzeumi belépőre a control+C Dávid előtt, hogy "De ez UGYAN...OLYAN!", és ez bizony megcáfolhatatlan tény. A reneszánsz Dávidok immáron mindörökre jó testű, ám kisfarkú legények maradnak.

Mandulát nem hozták lázba a bőrtáskák, viszont a firenzei cukrászdák kirakatairól kifejezetten nehéz volt leválasztani.  

Firenze nem könnyű város.


A Chianti körutat Mandula leste ki még a Travelerből a levantói kempingben, amikor végre igazán elkapta a nyaralási láz. Még Rómát is magától hozta fel: kiszámolta, hogy időben és pénzben is belefér, én pedig egy elégedett mosollyal hátradőltem, megveregettem a vállam, ez az!!!, ráadásul még a pénzügyekről is le van a gondom, és átadtam magam a maradék fél üveg sörnek.


Okos turista módjára még előrelátóan, Firenzében vettem egy kisüveges Chiantit, hogy ráhangolódjak a külön kis körutunkra. Már annyiszor halottam erről a borról, meg kellett neki adni az esélyt, hogy megismertesse magát velem.

Az elfogyasztott két szuvenírdeci után már joggal mondhatom (nem), hogy a Chianti ugyanaz Olaszországnak, mint a gulyásszocializmusban az Egri Bikavér volt Magyarországnak. Egy kötelező, fárasztó holtsúly, egy kötelezően újragondolandó szimbólum.
Az újraértelmezés az útikönyv szerint már javában folyik, én viszont messze nem mélyedtem bele annyira a borokba, mint szerettem volna, tehát saját tapasztalatból nem tudom ezt sem megerősíteni, sem cáfolni, ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy ne lenne igaz: Toszkánát mindenki imádja, legjobban azonban a helyiek. Biztos nem hagyják veszni a Chiantit.


Az egynapos autóskirándulás első állomása Castellina in Chianti volt. Lelépni a turisták főútvonaláról rögtön abba a csalóka hitbe ringatott minket, hogy "egyedül vagyunk". Valamiért nem számoltunk azzal, hogy itt is tudatosan ráépítenek a turizmusra - talán ebből is jól látszik, hogy a tapasztalataink miatt nekünk a turizmus egyet jelentett a tömeggel.

Toszkána valahogy ebből a szempontból is szerencsésen tökéletes volt, mert úgy tűnt, ez a vidék egyelőre nem jutott  a népszerűségtől néha egyenesen megnyomorodott célpontok sorsára. Ugyan volt kit követni, hogy tudjuk, merre kell menni, egy-egy túl szépre rendezett magánterületre ki volt akasztva a tábla, hogy tartsuk a távolságot, de alapvetően nem volt tömeg, legfeljebb sokadalom, de még az sem, csak a hangulati különbség miatt írtam így: minden és mindenki feloldódott a tájra jellemző kedélyességben.


Rómában, Velencében, Pisában tömeggyártott szuveníreket tolnak a turista arcába, itt hozamkorlátozott bort, helyi olívaolajat, aszalt paradicsomot.
Ahogy sorra jártuk a boltokat nekem végig a végtelenül szimpatikus, magyar, újhullámos gasztroboltok jutottak eszembe. Pontosan ugyanúgy telítve volt mindegyik szeretettel, törődéssel, hozzáértésessel, ízléssel, azzal a jellemző, sznob autentikussághajszolással, hogy legszívesebben zsebre vágtam volna a MILIŐT, hogy otthon kicsomagoljam és szétterítsem a konyhában.

Ha tehettem volna, mindenből a fekete kakasos verziót választom. A könyv szerint a fekete kakas szimbólummal jelölt termékek a legmagasabb minőséget garantálják. Az áruk alapján én ezt minden további nélkül elhittem, mert bármiből fél liter, amin ott virított a büszke baromfi,  kétszer annyiba került, mint egy jószágmentes 0,75.

Úgy döntöttünk, az ilyen nyilván turistáknak szánt, de a még mindig ezerszer jobb (minél? A teszkósbevásárlásoknál) minőségű termékek sokkal jobb ajándékok lesznek, mint a hűtőmágnesek, úgyhogy a családjainknak is, magunknak is pakoltunk. Szerényen, de kielégítően.

Egyedül bort nem vettem, mert borban annyira perfekcionistán nyomultak, hogy teljesen elment a bátorságom: trezor, hűtő, kóstolás, megvilágítás, minden volt. Tíz éve még megittam a vörösboroskólát, a sörről is csak két-három éve jöttem le, hogy is lett volna merszem?

Visszatérve a könyvre, az általa ajánlott bolt zárva volt, de azt meg sem említette, hogy még tíz ilyen másik van közvetlenül mellette. Ugyanakkor segítség nélkül esélyünk sem lett volna, hogy felfedezzük a Via delle Voltét, ami egy végig fedett kis utcácska a főutca mögött. Elég jellemző tény, hogy egyedül mi kóboroltuk rajta. El sem merem képzelni amúgy, hány ilyen titkos kincs mellett mentünk el mi magunk is, nap mint nap, teljesen vakon.

Tim Jepson Radda in Chiantit valamiért erőteljesen megszólta, de nekünk teljesen rendben volt, szinte ugyanazt tudta, mint Castellina.

Aznap még elautóztunk egy várhoz és egy apátsághoz is, amelyekkel nem igazán tudtunk mit kezdeni, de nem voltam csalódott, az egész kirándulás főszereplője úgyis a táj és a hangulat volt: lökdösés, várakozás, sorban állás nélkül élvezni a szabadságot.

Siena olyan volt ennek a napnak, mint Jamie Olivernek a parmezán az olasz kaján: elmélyítette az élményt. Siena dísztelen falai középkori árnyékot borítottak arra a végtelen derűre, amit a mosolygó, kövér  dombok ontottak magukból, és valahogy így lett teljes a kép. Sienában tagadhatatlanul van valami vészjósló,  valami erőszakos zamat (Nem íz, zamat. Toszkánáról képtelenség nem modorosan írni, úgy csak ott élni lehet, azt gyanítom.): az, ahogy bukva a Firenzével való versengést, megragadt a középkorban, az, hogy a város önmagával is harcban áll mind a mai napig. Itt minden a férfias játékokról, a szabályok nélküli Palioról, az azt övező hatalmi játszmákról, szövetkezésekről, zsarolásokról, csalásokról, hátba támadásokról, a contradákról szól. Egy kifejezetten tökös múltról, ami szerves része az ugyancsak tökös jelennek. Siena nem szarozik, nem szépítgeti magát, a kisujját sem mozdítja azért, hogy szebbnek lásd, olyan mint egy igazi, maszkulin férfi, aki előtt anélkül is térdre hullanak a nők, illetve a turisták, hogy parfümözné magát. Szerintem a körmét sem vágja.

Nem kellett mást tenni, csak leülni a legyező alakú főtéren. Ahogy körbenéztem még elképzelnem sem kellett semmit, mert a légkör él, évszázadok óta jelen van. Körülöttünk éppen locsolták a döngölt föld pályát, a rendőrök időnként hangos sípolásokkal terelték arrébb a turistákat, hogy ne zavarják a slagmestert. A tér házaira felkapaszkodó nézőtérre tilos volt felülni, az alatta húzódó, hajlott hátú boltocskák ugyan a mindennapi életüket élték, de a palánk maga volt a dobként feszülő várakozás.  Augusztus 16 előtt jártunk, készültek a Paliora.


Montalcino már csak egy bónusz volt, az egyetlen igazi, domboldalon trónoló, etruszk város, amit meg tudtunk nézni, de Montalcino igazán kitett magáért. Igazából ekkor már az egész ország a nemzeti ünnep lázában égett - ezt is a Travelerből tudtuk meg, igazán hasznos infó volt, mert nem futottunk bele felkészületlenül az óriási dugókba és a zárt boltokba. Montalcinoban középkori játékokat tartottak a vár előtti focipályán, úgyhogy mindenki vagy hülye hacukákban vagy focimezben volt aznap délután. A kihalt városban utcahosszú, terített asztalokat találtunk a csapatok mezeinek megfelelő díszítéssel. Titkon nagyon-nagyon szerettük volna, ha kapunk egy meghívást, de nyilván az olasz jófejségnek is vannak határai. Ingyenvacsora híján csak egy nagyot sétáltunk az egyenest és vízszintet nyomokban sem tartalmazó városban.

Montalcino főleg a Brunellóról híres, és ezt ennyiben is hagyhatnám, de miután én sem hallottam róla ezt megelőzően soha, vagyok annyira fair, hogy elmondjam: a Brunello di Montalcino Olaszország vagy leghíresebb vagy legjobb bora. Vagy mindkettő, de az biztos, hogy minden borász orr meghatottan rezdül és csöppen el, ha Brunellot tartanak alá. A Brunello volt az a bor, amire végképp nem volt pénzem, az árakat nézve egy tisztességesebb palack simán verte az ötven eurót. Hálistennek a borászok már rég felfedezték maguknak a közepesen csóró  és közepesen hozzá nem értő borfogyasztót, mint célközönséget és piaci rést, így itt is megalkották a kistesót, a Rosso di Montalcinot. Elég sokáig álltam egy vélhetően pocsék évjáratú Brunello előtt, de végül a még nála is olcsóbb Rossot választottam nyolc euróért. Azt nem tudom, hogy jónak számított-e a Rossok között az a bor, amit végül Jazzel ittam meg már idehaza, de  önmagában egy eléggé savas, de azért jó bornak tituláltuk. Nagy magyarkodós örömben azért megegyeztünk abban, hogy a mi boraink hatszor odaverik az olaszokat.

Toszkánát azonban nem tudom mi veri oda. Egyszer majd tisztességesen meg kell néznem magamnak azt a Provance nevű helyet.