Mindig ugyanaz. Bárhol találkozunk, egy hegy tetején, egy kanyar előtt, két kóró között egy szemvillanásnyira, egy éjszaka, egy város szélén, egy semmilyen kikötő kerítése előtt, nem számít, mindig ugyanaz történik, ugyanaz a szerelem.

A szárazföldtől megszabaduló, könnyűvé váló, sós levegő már egy határon már jelzi, ha nappal van az égen is látszik egy nem odaillő színű, megfoghatatlan várakozás, de a hitetlen a jelekből nem, csak a testközeli tapasztalástól érti meg, hogy neki is ugyanúgy megvan írva az, amitől térdre ereszkedik. Vagy azt mondja, hogy aztakurva.

Talán azért nem jelentett nagyobb traumát a 220 km szerpentin, mert nagyon megmaradt bennem, hogy mekkora energiába került lejutni ezelőtt két évvel Monterossóba. Az a frusztráció, csalódás, felesleges és igazságtalan veszekedésbe forduló feszültség volt a francia riviéra után a második mélypont az akkori úton.

Most már tudtam, hogy mennyire időt rabló az olasz, vidéki utazás, milyen energiákat emészt fel a koncentráció, a kényelmetlenül hátratuszkolt szorongás, félelem, a meleg. Fékezés, váltás, beláthatatlan kanyar, harminc, gyorsítás, váltás, negyvenöt, fékezés, alig belátható kanyar, gyorsítás, váltás, negyvenöt-ötven, fékezés, kanyar  - hat órán keresztül.

Nem hiszem, hogy megérte megspórolni azt a tizenvalahány eurót, amibe a Como-Levanto közötti szakasz kerülhetett, de abban a pillanatban, amikor Levantohoz ereszkedve először megpillantottuk a vizet, ez már semmit nem számított.

Ott van!! - úgy szakadt fel mind a kettőnkben, mint gyerekkéztől a karácsonyi ajándékpapír. Eltűnt. Aztán újra megjelent a kékarany színű folt, majd megint eltakarta az út, majd újra ott volt, aztán egyre többször jelent meg, egyre lejjebb kerültünk, és lassan minden alárendelődött a tengernek, a táj, a táblák, a város, az emberek, mindent betöltött,  mindenhol ott volt, leginkább a tudatunkban: megjöttünk, megjöttünk, megjöttünk.

A tenger a cél.

A tenger nem csak nekünk cél, mindenki másnak is az. És ott, Cinque Terre szélénél újra csak megtapasztaltam, hogy világ kicsi lett, elfogyott az összes titok, nincsenek sorompók, túl sok lett az ember: egész egyszerűen nem fértünk be a parthoz legközelebb fekvő kempingbe.

A magát fásult paraszttá unó recepciós meg sem szólalt, csak fogta magát, Mandula első mondatának a közepén rámutatott a pultra leragasztott(!) lapra, hogy tele van a kemping. Először meg sem akartuk érteni. Nem lakókocsival jöttünk, magyaráztuk, csak egy sátrunk van meg a kocsi. Nem, rázta a fejét, annak sincs hely.

Nagyon megakadtunk. Tanácstalanul néztünk egymásra, hogy ilyenkor most mi van, erre sóhajtott egyet, tudván, hogy nem ússza meg, és előszedett egy fénymásolt lapot, amire rá voltak skiccelve a közeli kempingek - a legközelebbi is két kilométerre a parttól.

Magamra voltam a leginkább dühös, hogy nem számítottam erre a verzióra, de én ilyenről még nem hallottam, hogy egy sátrat sem lehet leverni egy kempingben. Hajtottam visszafele, keresztül az egész kisvároson, el a tengertől. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk. Tipikus hiba, semmi keresnivalója egy elkényeztetett, de stresszes elme kényelmes szemléletének egy tipikusan nem kényelemről és kiszámíthatóságról szóló utazásban. De egyik pillanatról a másikra soha nem lesz egy irodistából hátizsákos turista.

Visszatekintve arra három napra, azt mondom, hogy jól jártunk, hogy abba a kempingbe kerültünk. Nem láttam a másikat, nem tudok különbséget tenni a kettő között. Annyit tudok, hogy ugyan meleg vizet sem éreztünk nagyon a három nap alatt (nem mintha hiányzott volna), de a recepción a nő egy merő szívélyes mosoly volt és olyan folyékonyan beszélt angolul és németül (az anyanyelve és a még meglévő francia mellett), hogy gyakorlatilag én magam nem vettem észre, hogy én mikor melyik nyelven válaszolgatok neki. Az a mosoly egyből odavarázsolta az otthonosság érzetét, tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.
A kempingben minden talpalatnyi helyet kihasználtak, a mi helyünk a második teraszon volt, közvetlenül a lépcső mellett, de eszünkbe nem jutott volna, hogy ez gondot okozzon, annyira hálásak voltunk, hogy valahol biztos helyünk van három napig. A kocsiban alvás jelentette stressz miatt a szokásosnál jobban függtünk a biztonságtól és a valahová tartozástól. És végre lezuhanyozhattunk.

Nem tudom, hogy mi történt velem az utóbbi két évben, de az biztos, hogy sokkal jobban és sokkal szagosabban izzadok, ahol lehetett, én állandóan zuhanyoztam, legalább napi négyszer, mintha azzal tovább maradhattam volna ápolt és jó szagú.

Nem bántam azt sem, hogy mindennap legalább kétszer keresztül kellett gyalogolni Levanton - ittuk magunkba a látványt, az embereket, a biciklivel ellenkező irányból érkező, a kis téren találkozó férfit és nőt, akik a hangos a hangos ciao után képtelenek voltak csak úgy továbbtekerni, elkezdtek körbe-körbe bringázni, mint a gyerekek, úgy beszélték meg a halaszthatatlan semmiségeket. Vigyorogtunk a padon verebeskedő öregasszonyokon, a kávézók mellett ugyanúgy sorba rendeződő  öregembereken, lett kedvenc boltunk, útvonalunk a sikátorok között, és egyre csak számoltuk a rejtélyes PET palackokat, amelyeket majdnem minden ház ereszcsatornájához odakötöztek. A mai napig nem jöttünk rá, hogy miért tették ezt, sehol máshol nem találkoztunk ezzel a szokással.

Érkezésünk másnapján kiderült, hogy ahol előző este kirontottunk a partra, az az egyik fizetős strand volt. Én meglepődtem, mert eddig nem találkoztam fizetős strandokkal a tenger mellett - sem Horvátországban, sem Le Lavandouban, sem Camporossoban - és volt egy olyan nagyon balos ideám, hogy a tenger tényleg mindenkié. A marxi szelvényemet itt minden további nélkül beválthattam egy 19 eurós belépőre, igaz, ami igaz, ekkor azonban kaptam két nyugágyat és egy napernyőt, jelezvén, hogy azért a kapitalizmust sem balfaszok találták ki. Mindösszesen két hiba volt a képletben. Az első az volt, hogy a magyar szabadstrandforradalmár akkor sem fizetett volna 19 eurót egy standért, ha lett volna rá pénze, a másik az, hogy ha lett volna is,  és ki is fizette volna, sem jutott volna be, mert ekkor jött Cinque Terre első számú szabálya: tele van. A standokra több napos előjegyzések voltak, a hölgy valami elképesztően hosszú vonalzóval mérte ki az első szabad helyeket egy akkora papíroson, amekkorával még a jóanyám sem dolgozott, pedig ő bérelszámoló volt a vasúton (az Állomásfőnökségen, ehhez ő mindig ragaszkodik), ahhoz  a melóhoz pedig igazán nagy papírosok kellettek az IBM XT 286-osok előtt.

A vonalzót ugyan le nem eresztve, de nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy mi mennyibe kerül, mennyit kell rá várni és semmit nem rendelve, semmit nem várva be ne tegyük a lábunkat a fizetős strand jóval finomabb homokjára. Szabadstand? A két fizetős strand között az a húsz méteres sáv, illetve az a rész, ahol a csónakokat a partra húzzák, a kiépített part végénél. Megkérdeztem, hogy melyik a jobb, és ő határozottan rámutatott a csónakpihenőre. Tényleg kedves volt. Imádom az olaszokat.


Egy nap rózsaszín banalitás után indultunk neki a faluknak. A cinqueterre.hu-nak hála teljesen valid információkkal rendelkeztünk  a környékről, tudtuk, hogy a Cinque Terre Card Parco + Treno kártya kell nekünk, tudtuk, hogy ez fejenként 10 euróba kerül, egyedül csak a levantói pályaudvart találtuk meg nehezen, mert az kurvára nincs kitáblázva. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy az olaszoknak egy igen határozott véleményük van a hülyékről meg a triviális dolgokról, mert az országban a szájba nem rágott dolgok általában tényleg megfejthetők egy minimális gondolkozással. Figyeld meg hol meg a sín. Kövesd a fékező hangot. Ott lesz a vasútállomás.

A cinque terre.hu-n is írnak a két vágányról meg az irányokról, hiszen tök nem mindegy, hogy két óra alvás után Genovában vagy La Speziában rúg fel a kalauz, hogy hol a jegyed. Előbb biztosan nem, mert egy napos tapasztalom alapján - ez négy vonatot jelent, ha jól számolom - egy istenverte kaller nincs ezeken a vonatokon. A bliccelésekről híres honfitársaimnak üzenem, hogy itt, legalábbis augusztusban, nyugodtan lehet próbálkozni. Az augusztus azért fontos, mert ugyan a tömeg nagy volt a falvakban is, de nyomasztóvá egyedül a peronokon és a vonatokon halmozódott fel a izzadékony és kakofón massza. Az ajtóknál tömörülő embereken egy mindenre elszánt, nemelégabérletkellafényképesigazolvány-fetistiszta BKV ellenőr sem jutott volna át.
Az irányokról annyit, hogy ha Cinque Terre felé akarsz menni, akkor a bakancsos, fényképezős oldalon állj, ha onnan elfele akarsz utazni, akkor a koffereseket, laza ingeseket kövesd. Cinque Terre tele van ösvényekkel és olyan elmebeteg turistákkal, akik szorosra fűzik a Hanwag bakancsukat, hogy őket biztos meg nem állítja meg a 40°-ban a 270°-ba forduló emelkedő. Cinque Terre ugyancsak tele van viszonylag nem magyar szinten utazó, közlekedő, öltöző amerikai, nyugat-európai és ázsiai turistákkal. Ezen a szinten a zokni szandállal, lágy színű galléros pólóval vagy len inggel és gurulós Samsonite bőrönddel meglehetősen kötelező összeállítás.

A megállók néha tényleg fura helyeken vannak (alagútban), de amit olvastam, az nekem túlzásnak tűnt, hogy bárki is ne tudná, hogy most ott van, ahol éppen van. Aztán kiderült, hogy nem, az emberi hülyeség  néha felülemelkedik a meginduló tömegen, táblákon, és az emberi logikán. Egy-két ember tényleg nem tudta, hogy most akkor le kell-e szállni, vagy nem. Nekem eszembe nem jutott, hogy kételkedjem, nemhiába utaztam 21 évet első osztályra szóló MÁV-igazolvánnyal.

A két hétre szabott, mindent látni akarok típusú körutazás valahol mindig a felületességről szól és most sem szaroztunk: a két leghíresebb falut néztük meg, Riomaggiorét és Manarolát, a kettő között pedig egyértelmű, hogy minden lakatok rémén, a Via dell'Amorén közlekedtünk.

Mit lehet elmondani egy képeslapról? Vagy sok képeslapról? Hogy mennyire kielégítő érzés pontosan ott járni, ahol az egész világ akar? Hogy része lehetsz valaminek, ami világszerte egy "LEG", hogy végre egy kicsit saját életed olimpiai bajnoka lehetsz?

Azalatt az egy nap alatt egy megtett centiméterben sem csalódtam: a sziklákra tömött nyakékként, vagy burjánzó fagyigombócokként felfűzött, színes kockaházak, turisták, lépcsők, boltok, kis éttermek, helyiek, megművelt teraszok,  valami lélegzetelállító, kopott, egzotikus, kalózfilmes harsányságban az állandó feleselés a tenger türkize, a sziklák szürkéje, a szemhunyorgató, roppant kékség, az emberek által befestett, erőtlen kiáltásként ható, színes pöttyök között.

Nem csalódtam, annyival erősebb volt az élmény annál, hogy férkőznöm vagy várnom kellett egy-egy jobb kép elkészítéséhez, hogy kerülgetnünk kellett a népet a szerelem ösvényén, hogy facepalm magyarok loptak citromot az egyik kertből és az alagútban visszhangozva kiabálták, hogy "Ezt egyétek, ez az IGGAZI CITROM, ebben van a vitamin!"

A magunkkal cipelt útikönyv meglehetősen szűkszavú volt a Comói-tóval és Cinque Terrével kapcsolatban, de Manarolában az általa javasolt, szigorúan €-€€, és nem   €€€-€€€€ vagy  €€€€-€€€€€ jelzésű Aristide-ben ettünk, ahol ugyan én buktam a napi grillezett hal ajánlatot, mert a pincér a ruházatom alapján jobbnak látta elmagyarázni, hogy az a hat euró úgy van, mint a balatoni hekk, hogy grammja a hat, és nem a végeredmény, mert az körülbelül huszonnégy. A helyette ajánlott kardhal semmiről nem győzött meg, ugyanakkor egyáltalán nem volt rossz. Mandula viszont egyenesen eksztázisba esett a saját bátorságától, hogy vénuszkagylós spagettit mert enni, és én a végén megittam életem eddigi legjobb kávéját. Nem tudom, hogy minek a belén ment keresztül vagy ki pisilte le, de a Bonomi eszpresszónál finomabbat közelítőleg sem ittam. Sok olasz kávé ment már le a torkomon, de ebben meglepően több volt egy simán jó, olasz eszpresszónál.

A lendület Cornigliánál fogyott el. Leszálltunk a vonatról, de amikor megláttuk azt a pár ezer lépcsőfokot, ami felvisz a faluba, kiment belőlünk az erő. inkább vártunk a forró peronon húsz percet a következő vonatra, miközben azzal nyugtattuk magunkat, hogy biztos ugyanazt tudja, mint Riomaggiore és Manarola, nem vesztünk semmit. Soha nem tudjuk meg.
Monterossót sokkal kényelmesebben be lehetett venni. Nekem már voltak  a városról emlékeim, tehát pontosan tudtam, hogy a főutca burkolata teljesen új. Mindössze ennyi utalt a tavaly őszi árvízre, meg a plakát, ami bemutatta, hogy is nézett ki a város közvetlen a méteres sárözön levonulása után. Soha nem tartottam az olaszt hatékony népnek, de e tulajdonságot illetően tele vannak ellentmondással. Cinque Terre vasútállomásainak összes vécéjéről beható ismereteim vannak, hiszen az egész napos, tűző napon gyaloglást csak állandó vízbevitellel lehet túlélni - Cinque Terre falvai számomra már örökké egybefonódnak a MÁV-szaggal: iszonyatosan lerobbant mellékhelyiségekkel találkoztam. Ugyanakkor kevesebb mint egy év alatt nyomtalanul eltüntették a katasztrófa legutolsó nyomát is. A németországi vendégmunkásság korszakára jellemző olasz bénaság, beleszarás és valószínűleg a rómaiaktól örökölt félelmetes szervezettség egyaránt jelen van a mai Olaszországban. Ez egy harmadrangú útikönyvbe illő mondat, de nem tudom másképp megfogalmazni.

Levantóban az önmegtartóztatáshoz képest már szinte fejest ugrottunk az olasz gasztronómiába. A péksüteményekkel kezdtünk. Az első, strandolós napon féltékenyen néztem a szájukkal beszéd közben megállás nélkül valami lángosfélét szakajtó taljánokat, úgyhogy nekem a foccacia volt a tuti befutó. Mandula ezeket az első blikkre műanyaglekvárral megkent szárazsütiket nézte ki magának, amik szintén finomak voltak, de a Olaszországban legnagyobb királyságot a kilóra árult kenyerek és zsemlék jelentik. Igazából azt sem tudtuk, hogy mikor mit eszünk, nekem mindegyik ciabattának nézett ki a pult túloldaláról nézve, ráadásul legtöbbször nem sikerült jól előadni a híres lézerujj mutatványunkat és teljesen másféle cucc került be a papírzacskóba, mint amit kinéztünk. Egyszer egy tökéletesen íztelen, Erzsébet kenyér nagyságú valamit sikerült vennünk, ami viszont egyáltalán nem ugatott bele a sonka és a sajt ízébe, de azért alapvetően gyanítottuk, hogy nagyon mellényúltunk. A grissiniknél már kifejezetten kísérleteztünk, az öreg néni kinevetett minket, amikor alig pár darab pálcikát vettünk, majd ment a dráma, hogy szinte le sem tudja mérni a mérleggel. A kilóra vásárlás valahogy mindig adott az egész szertartásnak (tanakodás, bénázás, vásárlás, nyomkodás, szaglászás, kóstolás, két pofára tömés) egy bájos, házi jelleget. Egyik zsemle, egyik kenyér sem volt olyan, mint a másik, szinte láttuk magunk előtt a gyúró, esetlegesen, nem méricskélve szakító, majd éppen hogy formára gyúró kezeket, ahogy a cipók készültek. Pontosabban mondva, egyszer meg is lestük az egyik pékségnél, a nyitva hagyott hátsó ajtónál.

A sajtok is találomra mentek, de már rögtön az első tíz deka telitalálat volt: egy pecorinót választottam. Hazaérkeztemig nem tudtam, hogy ez egy juhsajt, simán csak egy kurva jó sajtként ettem, ami talán nem túl nagy hiba. Ebben az első félében szerintem több umami volt, mint bármilyen Grana Padanoban.
A felvágottakból többé-kevésbé már tudatosan választottam, pont elkaptam a két falánk olaszt a tévében, amikor Bolognában egyenesen gyomorba raboltak egy komplett húsüzletet, látványosan megvédve például a mortadella becsületét. Kedvencem a bresaola lett. A bresaola után közvetlenül pedig minden, amit szárítanak, pácolnak.

Talán ebben a kempingben volt a legszembetűnőbb a technikai vívmányok esendősége. Az árammal működő dolgok utazás során általában kivétel nélkül elbuknak és szánalmasan kiszolgáltatottá tesznek bennünket. A nyaralás alatt folyamatosan áraméhséggel küszködtünk, a Twingo éppen hogy lead annyi áramot, ami ellensúlyozza a navigáció energiaszükségletét, de ha a telefonomat már fényképezésre is használtam, akkor egyből eldőlt a csata kimenetele. Mandula Sonyericcson Xperia Mini Proja ugyan két lélegzetvételnyi idő alatt feltölt, de a fényképezőgéppel megint csak állandósult a küzdelem, főleg, hogy nem ceruzaakkumulátor kell bele, hanem a gyártó saját megoldása. A lítium ion ugyanaz a kütyüiparnak, mint az autógyártásnak a benzin és a gázolaj: a fejlődésre bilincselt dinoszaurusz.

Nagyjából ugyanez mondható el a nemzetközi mobilnetre kirótt szolgáltatói sarcról is. Lassan már a kamerák is meghalnak internet nélkül, hiszen minek ellőni akár egyetlen fényképet is, ha nem lehet azonnal feltölteni valahova? Olyan ez mint a szex egy jó nővel: valakinek mindenképp el kell mondani.

A kempingben esténként mindenki a turisták digitális temploma, a recepció körül trónolt - velünk együtt. A wifi routernek határozottan van egyfajta szakrális jellege az ilyen szituációkban, főleg, hogy nem mindenkinek jutott a kegyből. A későn érkezők már nem tudtak csatlakozni a Nagy és Végtelen Internetre, nem részesülhettek a  Mindenható Világháló jótékony áldásaiból.

Az utolsó este már nem tudtam mit tenni, hagytam a wifit, inkább áramot loptam, pár órára bedugtam a legközelebbi elosztóba a telefonom, hogy Toszkánában ne a százalékokkal kelljen küzdenem.