budapest

Most nem fogom előásni, de tudom, hogy Bede is írt valamit arról, hogy meddig marad rajta az emberen az íz, az utazás pora, az egzotikum, az az istenáldotta vákuum, szappanbuborék, ami egy ideig meggátolja a valóságot, hogy rögtön a hazatérés után rázuhanjon az emberre. Keservesen rövid ideig.

Én még nem harcoltam ki nagyobb utat magamnak, egyelőre ezekkel a két-három hetekkel verem az éket a mindennapokba, de azért megvan a jelenség.

Amikor rájössz, hogy mennyire pótcselekvés a telefonbaszkodás, nem kellenek a semmire nem való tartalmak, amikor az igazi élet vesz körül. Nem frissítesz, nem nyitod fel a laptop tetejét, nem olvasol híreket, nem érdekel az egész, nem akarod, jól vagy - még. Amikor még hozott kaját ehetsz, amikor még kívülállónak, lazábbnak érzed magad, amikor áldás az elme lassúsága, még szabadnak érzi magát, még más a ritmus, zsebben a kéz, leeresztve a váll, nem pörög még fel a daráló.

Istenáldotta közbenső állapot, ami aztán egyszer elkezd szétfoszlani, lehámlani pont úgy, mint háton a barnaság, és hiába minden praktika, bármilyen napozás utáni krém, a vége mindenképpen az, hogy fakó leszel újra.

De azért valahol jó játékok ezek, valamit változtatnak az emberen, segítenek később is benézni a valóságnak hitt függöny mögé. A mi napozás után krémünk ezúttal Gianni étterme volt, pénteken tévedtünk be oda, pontosan annyira spontán és gyanútlanul, hogy biztos legyen, hogy jó élménnyel gazdagunk.

A legjobb olasz pizzát Rómában akartuk felhajtani, Nápolyba nem terveztünk menni. A fatüzelésű kemence nem lehet világraszóló ritkaság Olaszországban, de mi - legalábbis most - úgy láttuk, hogy azért nem fut bele az ember minden utcasarkon.

Egy helyen ordította egy hatalmas megállító tábla, hogy 'wood oven', a Piazza Navonán, az egyik turistacsapda étteremben, ahova én be is akartam menni, de végül nem úgy lettünk éhesek, hogy le tudjunk ott ülni. Egyébként 12-14 euró volt ott egy pizza, ami kurva drágának számít ítéletünk szerint.

A legjobb pizzát a római kempingben ettük. A kempingben található éttermekkel, boltokkal, bárokkal a mi magyar elménk úgy van, hogy az biztos drága, máshol olcsóbb lesz. Ez pedig nem így van. Egy városi boltnál nyilván drágább lesz a hely, de ők mégsem azzal a nonstop-mentalitással dolgoznak, amivel mi gondoljuk. Az olasz kempingekben 50 eurócenttel volt drágább a sör, mint egy bármilyen boltban, 2,5 helyett három euróért ihattam a - nagyon fontos!! - 0,66-os Birra Morettit. Az azért nem olyan nagy lehúzás.

Első nap a kemping bárjában dőltünk le két sör mellé. Ez egyfajta rituálé lett az egész napos város/falu/tájnézések után. Egy sör és nekem még egy cigi. Időnként mindegyikből kettő, vagy csak besegítettem Mandulának, hogy elfogyjon az ő söre is. Ezúttal egy pizzát is ettünk mellé, ami finom volt, de végig úgy sejtettem, hogy az olaszoknak nem gond úgy csinálni gyorsfagyasztott pizzát, hogy az bármikor odaverje az átlag magyar pizzaélményeket.

Aztán második este egy másik úton mentünk fel az étteremhez, és ahogy hárulról közelítettük meg az épületegyüttest olyat láttam meg az egyik ablakban, hogy a szívem is beledobbant. Tüzet láttam, augusztus közepén, nagy tüzet. Ez csak fatüzelésű pizzát jelenthetett. Az étterem teraszára ültünk be, nem a báréra. Szerencsénk volt, mert éppen volt egy kétszemélyes asztal, az összes többi foglalt volt. Tele is lett a hely nagyon hirtelen, a pizzára is többet kellet várni pár perccel, többe is került egy fél-egy euróval, de az a pizza bizony megszólalt. Felhólyagosodott, szupervékony részek törtek le mindannyiszor belőle, ha beleharapott- vágott az ember, és olyan íze volt, mint még semminek, amit azelőtt ettem. Egyszerű íze volt, minden felesleges és oda nem illő csavar nélkül. Tűz, kenyér, nap, zöldség, sajt. Mindennél finomabb volt.

A közbenső állapot megnyújtására a legegyszerűbb módszer az, ha ugyanazokat a dolgokat próbálod megteremteni, mint amiket ott találtál, ahova mentél. Ezt talán tényleg a gasztronómiában a legegyszerűbb elérni: fatüzelésű kemencével nyomuló olasz éttermet kerestünk. A Pomod'oro adta magát, olyan értelemben, hogy egyből megtaláltam valami leírásban, ami mint az első ilyen budapesti helyet említi. Írtak azért rosszakat is róla, de amikor ott álltunk a Bajcsy-Zsilinszkin azelőtt a bisztró előtt, ami előtt elrohanva Mandula úgy látta mintha... A felirat úgy szólt, hogy kemencés lángos, pizza. Tükörfordításban ugyanez angolul. Néztem a helyet, és ordított róla, hogy kirakathely, nem is várható el tőlük, hogy nagyot akarjank gurítani, ha egyszer mindenképpen elég ember ül le a főúton rövidebb-hosszabb időre. Mondtam neki, hogy az egyik találatom az elég közel van ide, a Pomod'oro. Hát menjünk oda.
Becsületszavamra, nem tudtam, hogy Giannié a hely. Pedig még poénkodtunk is az út alatt, hogy ott van az a hülye "Giovanni", annak biztos olasz étterme van. De nem néztem utána, mert legkésőbb a Lidl (Aldi?) reklámnál túl sok lett belőle.
végiggyalogoltuk az Arany János utcát (kurva hosszú), megtaláltuk az éttermet és teljesen gyanútlanul, úgy papucsosan, nem készülve, benyitottunk az ajtón, mert az összes kinti helyre ki volt téve, hogy foglalt. Az ajtónálló megkérdezte, hogy volt-e foglalásunk. A két vidéki azt válaszolta, hogy nem, erre leültetett minket az egyik kétszemélyes kinti asztalhoz. Mégsem volt foglalt. A közjátékot maga Gianni zavarta meg, aki ugyanakkor kérdezett valamit az emberünktől, amikor mi betoppantunk az ajtón. Összenéztünk és vigyorogtunk mint a vadalma, hogy ennek így kellett lennie.

Magyar pénzben drágának éreztük a tizenegyezret, pedig lazán hagytunk ott ennyit egy-két helyen odakint is, és ha belegondolok, annyira nem is drága ötödik kerületi viszonylatban.
A pizzám tökéletességét csak a magyar ízlésre hízlalt vastagsága rontotta le, Mandula végre megküzdött egy garnélával (kettővel) és levendulafröccsöt kínáltak neki, amiből kettő is lement, de egyszerűen hihetetlen finom és frissítő volt, úgyhogy többször is átkortyoltam bele a söröm mellől.

A hangulat, a pincérek, a felpörgő, majd a zsongásba belehaló olasz mondatok, az étterem körül érezhető sürgés, a folyamatosan érkező vendégek, és azt kell mondanom, hogy az időről-időre felbukkanó Gianni is tökéletes volt. Szuperkedves, rettenetesen pörgő, és nagyon olasz - a  mosdóból visszatérő Mandulát automatikusan lemosolyogta a lábáról. Ez - gondolom - a lányok kilencven százalékánál a lecsúszó bugyiban történő elakadásra is elég. Egyszerűen pozitív volt a hangulat. Olyan nagyon jó. És volt ott Bruce Willis is.