Tagadhatatlanul a romantika a legvonzóbb az effajta utazásban.  Arra mehetek, amerre én akarok, hogy bemehetek bármelyik faluba, hogy ott állok meg, ahol én akarok. De mint ahogy általában a romantikával lenni szokott – gondoljunk csak az idegenlégióra és a tengerparti homokban való szeretkezésre – az ilyen utakon is kiderül, hogy a valóság nincs teljes fedésben a fantáziaképpel, hiszen biztos, hogy minimum az ánuszba és a fityma alá beszoruló homokszemekkel való ádáz és hiábavaló küzdelem nem volt része a képzelgéseknek.  A romantika helyére - vagy azért mégis inkább csak mellé - belopakodó realitás magával hozta a félelmet. Most is leginkább az autó miatt féltem, hogy egyszer csak megáll, lefullad, elromlik, kiég a motor, hogy balesetünk lesz.  De az immáron kilenc éves Twingo bírta hármunk közül a legjobban, rendületlenül  ment, teljesen mindegy volt neki, hogy Penser Jochon küzd kettesben-épphogy hármasban 2200 méterrel, vagy a Ligur tengerpart felé kanyarog a 220 kilométer hosszú szerpentinen, mint az őrült.  A Twingo csak ment.  Minden köszönetem a franciáké, akik megtervezték, és a bevándorolt, gyarmati leszármazottaké, akik valószínűleg összerakták.

Féltem a kocsiban töltött éjszakák miatt is, de alapvetően már jóval magabiztosabban álltam meg a  megfelelőnek soha nem tűnő pihenő-, vagy csak félreeső helyeken. Mandula leginkább a kézifék miatt félt, jól látszik, hogy bőséges tapasztalatokat szerzett egy Skoda Favorit nevű autóval, amely típussal történetesen nekem is megvoltak a saját történeteim,  így félelmét alapvetően megértettem. Prezentáltam neki, hogy a Twingo még kézifék nélkül sem rohan el sehova, majd rátértünk az ugye-be-van-zárva-a-kocsi kérdéskörre, és miután szintén bemutatásra került, hogy a kocsit egy gombbal be lehet úgy zárni, hogy ő bármikor kimehet pisilni (nagyon fontos), de kintről befele jövet ugyan nem tud senki sem mellénk feküdni (szintén nem mellékes), Mandula úgy csinált, mint aki megnyugodott.

--

A lakásból végszóra levonultak a festők, éppen még végignézhettünk a cementfátyolos felületeken, hogy a helynek végtére is tényleg van valami lakásjellege, majd hajnali négykor elindultunk Hegyeshalom felé, bő két hetet adva a lakótársnőnknek, hogy kiélvezze a 90 négyzetméter nyújtotta érintetlen csodákat. A jelek szerint sikerült is neki, mert a habfürdőnk elfogyott, mire visszaértünk.

--

A tenger nekem még mindig azt szimbolizálja, hogy semmi másra nincs szüksége az embernek, csak egy fürdőgatyára, azzal bármeddig el lehet lenni:  a Szabadság hűvös,  kagylóízű,  és türkiz színű. Órákig el tudok lenni a parton, pont ott, ahol éppen hogy  elér a víz.  A zúgás, a lassú mozgás, az alig, de állandóan változó táj pedig bármilyen Patrick Jane-nél többre megy. A stresszt már az első visszahúzódó hullám kiszívja belőlem.  Rendben volt minden. Enyém volt a világ, mert ott lehetettem a parton. Kiderült, megélhető volt megint, hogy lét mennyire egyszerű lehet. Aztán lassan felálltunk, odamentem a fotózó, mezítlábas Mandulához. Üres, gondtalan, fáradt, boldog héjként csoszogtam fel a a levantoi kempinghez , örültem, hogy másféle dolgok, gondok,  élmények fognak megtölteni.

--

Valamiért mégis az volt, hogy „észak”, Ausztria, Liechtenstein, Svájc, Dél-Tirol sokkal jobban megfogott, mint a „dél”. Kevesebb ember, telítetebb színek, sokkal nagyobb nyugalom.

Maga Hallstatt mondjuk nyugodtnak éppen nem volt mondható – az ismertség sok mindent tönkre tesz, amihez persze  mi ugyanúgy hozzájárultunk itt is, Cinque Terrében is, és még sok helyen, mint mindenki más, aki éppen ott turistáskodott. Ezek a kis helyek egyszerűen nem erre készültek, mindenhova kellett volna egy-egy olyan mérges teremőr, mint aki a Pantheonban utasította rendre percenként a tömegeket a mikrofonban: SSSSSSSSShh!!!! Quiet please! Remember, we are in a church now!

Túl sokan vagyunk, és mindenki ugyanazt akarja. Én is. Ott lenni, lefotózni, megélni,  magamévá tenni a világ legnagyszerűbb, legtökéletesebb helyeit. A képletből azonban mindig kimarad, hogy ott, azon az egy ponton, az odavezető utakon, a vasútállomásokon ott lesz fél Ázsia – az éppen egyre több pénzhez jutó, szociokulturálisan még azért javában a szegényebbje -, ott lesz a rutinos, jól felszerelt Európa, és az örök, elcsépelt közhely, az Amerikai Turista.

Hallstatt természetesen pontosan olyan, mint a képeslapokon háttérképeken, egy szemernyi hazugság, vagy photoshop nincs a milliónyi fotón, vagy hát ha van is, az teljesen felesleges.  Hallstatt tökéletes példája annak, hogy a természet és az ember mire képes, ha giccsbe forduló idillről van szó: egyik sem tréfál.

Ami a háttérképgyűjteményekben, vagy a profizmust hajszoló fotómegosztókon nem látszik, hogy Hallstatt mennyire giccsesen tökéletes. Nem csak arról van szó, hogy van egy látkép, amihez nem lehet mit hozzátenni, hanem Hallstattnak részletei is vannak. Maguk az egymás fölé épített-faragott terméskő-faházak  mellett sem megy el meghökkenés és exponálás nélkül az ember, de arról végképp nem beszélt senki, hogy Hallstattnak egy olyan kis jódlis-muskátlis tere van,  hogy még séta közben is úgy érzi az ember, hogy teljes váratlansággal rohant bele a nem várt látványba. A hely természetesen nem lehet meg egy szerényen megbújó vízesés, és egy magát pont egy lampionos-kiülős étteremnek felkínáló, tökéletes, központi helyen álló fa nélkül.

Hallstattban még a moha is úgy nő, hogy az jól nézzen ki. A hattyú pont az arra sétáló turista előtt mutatja meg magát egy kis mólón, a kiskutya és a kislány is éppen akkor  ül ki a bejárat elé és a hideg vizű kút is akkor toppan be az ember elé, amikor kezd annak sok lenni a harminckét fokos hőség.

A helyiek, bármelyik felkapott faluban is voltunk, végtelen türelemmel viselték a tömeget. Egyedül még itt fordult elő, hogy minden sarkon belefutottunk a Biciklicsengőt Indokolatlanul Használó Öregasszonyba, aki a nyekergő tekerés közben, néma fenyegetésként állandóan a ravaszon tartotta az ujját, hogy a legkisebb hibára is rögtön elsüljön a könyörtelen hüvelyk. Hallstattot ugyan némi kezdődő paranoiával, de meglehetősen elégedetten hagytuk el.