Az emberek általában alapvetően mást akarnak mint én. Ez nagy butaság, mert én általában, mindig, nem csak néha, hanem egyfolytában igen fasza dolgokat akarok. Például világ körül utazni, benézni minden sarok mögé, szabad lenni, megkóstolni más világokat, átvitten, meg szó szerint, mert a nyers, időnként élő polipban és a chipsre sütött tücsökben is kell, hogy valami jó legyen. Nyilván az is egy utazás, mire hajlandó az ember egyáltalán csak elgondolkodni is azon, hogy szájába vegyen különféle csúszós, szőrös, tapadós, esetenként ciripelős dolgokat, pedig ha jól belegondolunk, mindenféle aggály nélkül csikorgattunk homokot tartalmazó kéthetes kutyaszart ididóta betontömbök, vagy fakeretek mögé szorított, felszórt küzdővermekben.

Mindent megnéznék, még tovább, még egy kanyar, még egy ajtó, még egy város, hogy élnek ott, vagy történt-e valami változás, de ez még csak Európa, és akkor még ott van egy tucat kontinens, és az élet is kevés mindehhez, és akkor még csak a Holdra sem jutottam el.

De vannak emberek - jó sokan - akik pihenni szeretnének, sokáig aludni, tökmindegy mi van az ajtón túl, milyen élet, milyen emberek, milyenek odakint a szagok, színek, történetek, hogy süt a nap, és milyen péksüteményt kapni abban a reggeli pékségben, és milyen lehet amott a bor, felőlük elsuhanhat egy csomó még csak fel sem fogott látomás, mert - azt hiszem - ezek az emberek, úgy vélik hogy az az élet, amiben ők élnek, és nem az, amive tágíthatják, de ez megint csak egy demagóg, türelmetlen szöveg. Ők pihenni szeretnének abban az életben, amit őt élnek, én pedig - úgy hiszem -, akkor kezdenék igazán élni, amikor ők pihennek.

Szeplőst végigráncigáltam Európán, és mindvégig és a mai napig megvan bennem a gyanúper, hogy kevesebb is elég lett volna neki, bár azért talán tényleg hálás volt, hogy annyi mindent láttunk, amit amúgy soha, vagy csak hosszú évek alatt, elvégre három hét alatt megéltük Amszterdamot, Brüsszelt, az Eiffel-tornyot és a Louvre-t, Pisát, Firenzét, meg egy csomó minden mást.

Félek megkérdezni másokat, hogy mit akarnak, mert félek, hogy nem azt, amit én, nekem pedig annyira kevés az időm, de aztán rá kell jönnöm, hogy ha velük akarok lenni - és igen -, akkor az ő idejükre is figyelnem kell, hogy ők mit akarnak benne, és ők általában mást akarnak.

Azt mondom, életre keltem Mandulát, amiben minden nagyképűség ellenére is van igazság, de legalább annyi bántás is, és talán ez a legnehezebb, hogy ne okozzak annyi kárt. Fontos, hogy ő mit akar.

Úgy hiszem alapvetően ezt a nyaralást is én akarom így, bár tudom, hogy tetszik neki, hogy láthat dolgokat, hiszen tavaly barátnőjével Velencében volt két napig, és Párizst is látni szeretné, és Berlinbe pedig repülővel ment, pedig még most is vigyorgok egyet, ha arra az őszinte, meglepett ijedelemre gondolok, ami kiült az arcára, amikor kiderült, hogy az üzleti utazás, az bizony repülővel történik.

És New Yorkot is látni akarja.

De talán ezt a nyaralást másképp rendezte volna el, talán csak azért jön, hogy a benne élő szeplősdémonnak bevigyen egyet, talán csak miattam, mert tudja, hogy én ezt akarom.

Gond nélkül összeírtam vagy 3200 kilométert két hétre, sőt, volt egy olyan verzió, hogy amiben szerepelt egy adriai komp is, át Horvátországba, hogy végre egyszer úgy is legyek tengeren, hogy nincs szárazföld a láthatáron.

A komp a pénz miatt hullt ki, Róma pedig azért, hogy csak feleannyira legyen rohanós, mint, ahogy én azt szeretném.

Ami megmaradt, az Hallstatt, Vaduz, Lugano, Como, Portofino, Cuinque Terre, Pisa, Firenze, Sienna, San Marino, adriai tömegstrand jelenet, Garda-tó, ismét Alpok.  Róma nélkül mindenhol tudunk venni egyel több levegőt.

A legnagyobb fejtörést az autózás jelenti, mert pontosan emlékszem, hogy mennyire reménytelen nem autópályán közlekedni Olaszországban. A tengerparton dugó van, beljebb pedig vég nélküli korlátozások, és kanyarok várnak, nincs olyan, hogy tartósan kilencvennel mész. Egyáltalán nem mész kilencvennel. Az autópálya viszont irgalmatlan sokba kerül.

És el akarok menni Rómába.