Ugrás a tartalomhoz

A nagy magyar kánikula

Délután fél négy volt, mire lejutottunk a gárdonyi szabadstrandra, és délután fél négy után két perc volt, amikor  sarkon fordultunk, és délután négy óra, amikor a velencei strand zöldjén befele könyökölve azt gondoltuk, hogy még jó, hogy Mandula húgáék megint nem jöttek le strandra (folyamatosan hívjuk őket), mert biztos, hogy soha többet nem próbálkoznának újra.

Szintén megfejthetetlen népcsoport. Az Emberek, Akik Nem Járnak Strandra. Ők valahol a hosszú nadrág-cipő-Belvárosnál egyszerűen meghúzzák a határt, hogy itt már aztán elég, ne tovább!

Soha nem tudtam megérteni ezeket a csak városban létező embereket, akik nem tudtak kitalálni maguknak szerepeket a saját kultúrájuk egyes "megkerülhető, de minek"-típusú színtereire. Tél - hóval, jéggel baszakodás, Nyár - strandon terpesztés, ez tök egyszerű, de vannak azok a még mindig a tizenkilencedik században élő emberek, akik tényleg nem tudnak mit kezdeni ezekkel a modern dolgokkal, nincsen rá szerepük, nem látják magukat rövidnadrágban. (Jelezném, hogy pl. a mulatós lagzi teljesen más dolog. Az, hogy én ott nem tudom feltalálni magam, az csak sima  küszöb-szindróma, nevezetesen: Ami Alá Már Nem.)

Talán tegnap történt meg először, hogy azt éreztem, bárcsak maradtam volna én is a négy fal között.

Tudom, a szabastrandok azért szabadok, hogy oda menjen a sok paraszt. A helyzet azonban még ennél is rosszabb: a szabadstrandon is ugyanúgy leszedik rólad a sápot, mintha a fizetősre mennél. Mindent elkövetnek azért, hogy fizess a parkolásért, de legalább a vécéért. Persze lehet menni vonattal és lehet pisálni a vízbe, de azért mindenképpen érezhető a tenyereket tartó váll- és karizmok eltökéltsége.

Talán tényleg a tihanyi, vagy valamelyik másik magasabban pozicionált strandra kellett volna menni, de megelőlegezek magamnak annyi kognitív disszonanciát, hogy azt mondjam: ott se lettek volna kevesebben. Kerüljön bármennyibe, valószínűleg mindenhol ugyanolyan geci sokan voltak: a budapesti strandokon, a Rukkel-tavon, a csúszdaparkokban, bármelyik elérhető távolságban lévő, legalább pöcsmagasságig érő vízfelület környékén. A tegnapi napot tényleg csak otthon lehetett volna megúszni.

Ha szerencséd, vagy több eszed van, mint a legtöbbjének, olyan albérletet választottál, ahol van medence.


--


Azért csak leültünk egy árnyékos helyre, pontosan egy és fél izzadságcseppnyire három másik kompániától. A facsemete tövében egy gyerekbugyi koszolódott a földön. Megfordult a fejemben, hogy csupán azért nem foglalták el a helyet előttünk, mert egyedül mi nem láttuk, ahogy beleszart az egyik kiscsávó a tekerős automatából kapott játék okozta nagy örömében.


Ha valahol és valamikor rasszista és gyűlölködő lesz az ember, akkor a velencei szabadstrandon, 2012 június 24-én, délután 4 óra 15 perckor. Hasak, tetoválások, börtöntetoválások, ostoba, naptól és családtól nyúzott tekintetek, bőrszínek. Ostoba viccelődések, hőzöngések, nyaggatások, bőgések, nyavalygások, izzadt fejek, ételszagok, fehér, leégett és barna bőrök kakofóniája. Féltettem a telefonomat, a kocsikulcsomat, a pénztárcámat, de még a napszemüvegemet is. Bár egész generációk hisznek benne, az az igazság, hogy a táskára borított törülköző még soha nem védett meg semmit, senkitől.

A szendvics gyakorlatilag már nem létező gasztronómiai fogalom. A szendvics kihalt. Mostanában alig láttam hűtőtáskát, vagy felgyűrt alufólián, kilógó, punnyadt, vajas paprikanyelven megcsillanó napfényt. Az egész strand egész nap a büfék előtt áll sorba. Fagyi, jégkrém, hekk, gyros, hamburger, hotdog, melegszendvics, szalmonella, sör, radler, bor, rövid, minden ott van tőled alig tíz méterre, fél órányi messzeségben. Vakarózás, napon buggyanás, gyereknyafogás, másikra támaszkodás, mell- szőr- has, szemölcs- testhibanézés, előttünk lévőt utálás.

A víz volt az a dolog, amit egészen addig mindennél jobban kívántam, amíg meg nem láttam. A víz egy szaros, langyos trutyi volt, még a fejemet sem tettem bele, csak bevizeztem a hajam, és menekültem is kifelé az első pillanatban, ahogy Mandula megadta a jelet.

Nem is mentünk be többet. Délután hat felé átvonultunk a napra, és élveztük az enyhülést tömegből, napból, sorból egyaránt.

--


Aztán itt volt ez a kamionos baleset az M7-esen, ami reggeltől estig vagy még tovább blokkolta az úniós mozgásszabadságot - nem értek hozzá, de aki igen, annak itt egy kérdés: tényleg nem lehetett volna ezt hamarabb megoldani valahogy? -, és adott egy laza harminc kilométernyi araszolást az alap vasárnap délutáni, hazautazós agybaszáshoz. Valószínűleg nem egy sofőr tekert át a hetesre, egy "így mulat a magyar"-féle, hanyag mozdulattal az ablakon pöckölve ki a dugóra kifizetett 3000 forintot, de én mégiscsak azt mondom, hogy a martonvásári egy kibaszott lámpa előtt feltorlódó kb. hat kilométernyi kocsisor, az nem nekik, hanem annak az egy kibaszott lámpának volt köszönhető.

Hát ez meg az, amikor így nem akarok itthon lenni.

süti beállítások módosítása