Ugrás a tartalomhoz
jún. 12. 2012

Korral jár

Gondolkoztam ezen az öregedésen.

Arról tudok beszámolni magamat figyelve, hogy évek óta kurvára az unalomig hajtogatom azt, hogy "öreg vagyok".

Öreg vagyok újba, szebbe, jobba, másba kezdeni, nagyjából erről a vonalról van szó, ismeritek, olvastátok, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj, mert ezzel aztán tényleg kurva jól ki lehet bújni egy csomó minden alól, majd próbáljátok ki!

Ami viszont közel sem vicces, az a tényleges öregedés. Merthogy az meg szar, és persze már most megy a szemforgatás, meg a hagyjámár, mert éppenhogy 33 vagyok és már megint a diófa alatt ások magamnak, de fejezzétek be, tökre bunkóság nem meghallgatni a másikat.

Én szeretnék vagány maradni. Mindörökre. Ha valaki nagyon őszinte választ akarna belőlem kicsikarni, arra vonatkozóan, hogy én hogy látom (= hogy képzelem el) magam, és nem is tudom, hogy, de sikerülne neki, akkor azt nyerné ki belőlem, hogy én még mindig és bármikor képes vagyok akárhány - ha a vélhetően még mindig létező nagy átlag alapján a tapasztalat mennyiségét korrelációba állítjuk az életkorral - négynél, na jó ötnél kevesebb, vagy legalább 2-7 közötti pasival lefeküdt lányt összeszedni. Egy csajozógép vagyok, még mindig tetszek a lányoknak, ha rám néznek, akkor ugyanazt látják maguk előtt, akit ezelőtt 10 évvel láttak az akkori csajok. Az anyjuk. Na jó, az túlzás. Az unokanővérük.

Ha a jövőbe nézek, akkor azt látom, hogy megtanulok gitározni, és deresedő halántékkal, sötét borostával is nőneműek ezreit rezonáltatom be a mikrofon mögött, és én leszek a legszekszibb apa, az előbb említett havasodással, csak hozzá kell adni némi szálkás testet, meg egy-két szolidabb tetoválást.

Szeksszimbólum.Az. Halhatatlan. El nem fogyó energia, mert egyelőre, mintha tényleg végtelen mennyiséggel gazdálkodnék, nem látom a végét.

Illetve dehogyisnem. Az első zavar van az erőben krav-maga közben ért, a körbe-körbe tükrös teremben. Ott voltam mindenhol magammal szemben, és, ahogy mondják, az igazság mindig fáj. De különben lófaszt, mert azért egy új, párhuzamos valóságot felfedezni, azt több mint fájdalom. Nevezzük inkább döbbenetnek.
"Ramaty". Minden, ami ebben a szóban csak hangutánzó vagy hangulatfestő lehet, az ott nézett vissza rám. Nem volt benne sem mozgékonyság, sem esztétikum, semmi. Semmi nem úgy nézett ki, ahogy én azt magamról gondoltam. Nem ismertem azt embert, aki ott beállítottak nekem, leginkább apámra hasonlított, sokkal jobban, mint ahogy az jólesett volna.

És eltűnt az állóképességem. 10 fekvő, 5-5 váltott kéz, váltott láb, 10 guggolás, még fekvő, mászkálás, tartás, nyújtás, verekedés, gyakorlás. Már a bemelegítés közben átizzadom a pólót, és ilyenkor általában hátravan bő egy óra az edzésből.

Rossz a hőháztartásom, le kellene fogyni, mondom magamnak, de a hőháztartásom egy éve ugyanolyan szar, és egy kilót sem fogytam. Régen is izzadtam, de ez más. Ez már rossz. Mindig is megvetettem apám és a többi hasasember zsebkendős törlő- itató mozdulatát, és nagyon kellemetlen, hogy már én is érzem, amit ők éreztek. Gyakran már a reggeli gyaloglás közben is összegyűlik a homlokon és a bajszomon a víz.
Bajszomon a víz. Érzitek?

És néha azon kapom magam, hogy szuszogom, tudjátok, úgy hangosan, ahogy azok a testes-erős emberek szoktak, akiktől soha nem szeretnénk pofont kapni. És tényleg, mert tegnap elérkezettnek látta az időt az edzőm, hogy egy lazább óra alatt tudomásomra hozza, hogy nem kéne akkorákat lendítenem. Három beszólás kellett - amihez a többiek is gyanúsan könnyen csatlakoztak - ahhoz, hogy rákérdezzek, hogy akkor most mi van?

Túl nagyot ütök, inkább technikázzak. Mondom ne már, hát azért a többiek sem sajnálnak. Nem, nem, igazából én tényleg eléggé sok vagyok. Dávid azzal nyugtatott, hogy biztos őserőm van. Nekem?? Nekem, a nyurga, vékony csuklójú, mindig vesztes srácnak? De apám nézett vissza rám a terem tükörfaláról, nem a vékony, félkész srác. Ember lettem. Megemberesedtem.

Már nem vagyok fázós, egyre tovább van rajtam a rövidujjú, egyre kevésbé bánt a téli szoba hidege, és megint csak apám van előttem, aki mindig kirontott a vonat kupéjából a folyosóra, kiszellőztetni magát a lehúzott ablak előtt.

De apám meghalt 51 évesen, és semmi mást, csak ugyanazt a testet hagyta nekem, ami neki volt. Emlékszem arra a nagy, soha nem túl egészséges, óriási felületű, izzadságtól hűvös, túl fehér bőrre, az anyajegyek semmilyenbarna csúnyaságára, a bőrhibákra, a munka közben lesült, összetöpörödött hámú, pólusú vörösödésre, arra az iszonyatos erejű gerincre, amin hiába csúnyult és ereszkedett meg minden, benne volt az egész kibaszott világegyetem statikussága.

Aztán egyszer csak nem maradt belőle semmi.

Tegnap órákat olvastam, megérkezett végre a Trónok harca ötödik kötete, és estére elfáradt a szemem. Próbáltam a balt és fátyolos volt minden. Próbáltam kipislogni, és néha sikerült, de aztán újra összeesett a kép, és én mindig azt hittem, hogy valami könny, vagy csipa, vagy szempilla zavar, de nem, a jobbal jó volt minden. Végül annyira arra fókuszáltam, hogy mi nem jó, hogy megijedtem és végül is már a fejem is fájt a punnyadságtól. Abbahagytam az olvasást.

Valamikor biztos, hogy szemüveges leszek, bár világéletemben büszke voltam a főleg a családomhoz képest jó szememre, de ennyi képernyőzés, telefoncseszegetés, olvasás nem maradhat büntetlenül. Az egy újabb dolog lesz, amit majd be kell nyelnem.

Most még csak az ez fáj-az fáj korszak köszöntött be. Nem bírom kerékpárt, 20 km után annyira fájnak a térdeim és az ízületeim (az ízületeim!!!), hogy sírni tudnék, pedig régen legfeljebb a nyereg törte fel a kispicsám, de más nem történt. Rosszak a térdeim. Néha lépcsőzés, vagy kirándulás közben is érzem. Ilyenkor lenézek a lábaimra és azt mondom, hogy jézusfasza, hát a mi a picsa van, gyerekek, még vissza van a java, mi lesz velünk öregen, ne basszatok már fel! És nem szólok semmit senkinek, mert ÉN NEM VAGYOK TÉRDFÁJÓS.

De az edzésen aztán tényleg mindenem fáj, nem azért, mert gyötörnek, hanem mert már egyszerűen alapból nem hajlik, nem nyúlik, nem akarja, nem bírja.

Átnézek a fiatalokra és még csak a homlokuk sem gyöngyözik. Nekem mostanában még a talpam is fáj sarokrészen, de egy fájdalommal több vagy kevesebb nem számít, csak az oldalam ne húzódjon meg a bordáimnál, mert azt az egyet nem bírom. Az kikészít.

A jobb könyököm még valamikor huszonikszévesen adta fel a fekvenyomás alatt, gyanítom, hogy az állandó húzódások is a hülye izomépítés miatt történtek, nem mintha bármiféle látványos eredmény született volna azokban az években, mert nem. Még csak az sem.

Ha nagyon jól bemelegítek, általában megúszom a könyököt is meg a húzódást is, de nem mindig.

Pedig ha valamit nem így képzeltem el, az az öregedés. Azt nem ezen az úton akartam végrehajtani, mert ebben nincs semmi nyugodt, önbizalommal teli felszabadulás, ahogy lennie kellene, pedig én úgy és csak úgy akarom. Letenni ennek a harmincnak minden szarságát és csak a jót hagyni belőle, hogy fennsíkra érve már jó legyen, ha már a felmászás és a leereszkedés így is, úgy is szar.

Most már gyakorlatilag minden héten van egy újabb házasság, megszületik egy újabb gyerek, és miközben szinte minden legtávolabbi ismerősöm is úgy lépi azt a bizonyos vonalat, mintha mi sem történt volna, önként, akarva, felkészülten, én még mindig csak finomhangolom ezt az egyre használtabb rádiókészüléket. Nem találom azt a csatornát.

süti beállítások módosítása