A vendéglátásból én kizárólag a minél olcsóbb szintet ismerem, de ott készpénznek veheted, hogy reggelihez csakis olyan időpontban jutsz, amikor normális ember nem munkanapon még csak a félálombeli merevedésével kapcsolatban hoz döntéseket (ignorálni, pöccögetni, felhasználni, vizeléssel lohasztani.) Nem tudom, lányoknál ez hogy megy, annyi biztos, hogy Mandulát reggel tizenegy előtt nagyon nehéz bekapcsolni, és majd plusz harminc perc kell ahhoz, hogy a beszédközpontért felelős tranzisztor végre üzemképes állapotba melegedjen. Mindehhez nekem vajmi kevés türelmem van, mert közvetlenül a sátorverés után nálam egyből a farkaséhség következik, gyakorlatilag a semmiből termelődik bennem száz liter gyomorsav egy pillanat alatt.

- Kicsim, fel kellene kelni.

- MMMMMMM.

- Kicsim, ha nem kelünk fel, akkor tíz másodperc múlva idegenek rágják szét a gyomromat, kikelnek és semmi kétség, gondolkodás nélkül megeszik a gerincedet meg az agyadat.

- ÜfmMMMMMMMMMMMM.

És megfordul nekem háttal, mutatja, hogy hol kezdjék enni az idegenek, csak őt közben ne zavarják, mert aludna.

Az a szerencse, hogy az ilyen helyeken a maradék ugyanaz, mint a teli tál, mert gyakorlatilag a kettő közötti különbség annyi, hogy lyukas sajt helyett csak telisajtot tudsz enni, nem kell attól félni, hogy az elején még volt kaviárt vagy éppen lazacot habzsolt a konkurencia. Van műnarancslé, olcsóbb felvágott, minivaj, müzli, ipari joghurt, tea, meg híg kávé.

Azért sem kellett szemlesütősdit játszanunk, hogy magunkkal vigyünk egy-két szendvicset, mert egyrészt diákszállón voltunk, ahol gyakorlatilag elvárják az ilyesmit, másrészt tele volt ázsiai arcokkal a terem, akik kisüzemi mennyiségben tömték tele a hátizsákokat a szalvétába burkolt császárzsömlékkel. Úgyhogy ezt tettük mi is, illetve lazán töltöttem magamnak még egy bögre "kávét", amit felvittem a szobába: a kényelem nagy úr, én meg tudtam, hogy simán kell még legalább egy óra, mire kijutunk a szállóból.

--

Az a minimum, hogy Bécsnek húsvétra is van legalább három piaca. Mi a legkézenfekvőbbet választottuk, a Freyung piacát már az adventi időszakból is ismertük, ehhez találtunk oda a legkönnyebben. A séma ugyanaz: sok kicsi bódé, amelyeknél 90 százalékban iparművészeti porfogókat lehet vásárolni, a maradék tíznél pedig rusztikus formába csomagolt szénhidrátot és fehérjét lehet alkohollal vegyíteni. Abban a tíz percben, amikor a 72 óra alatt sütött a nap, én éppen egy pohár Ottakringert szopogattam a mellettem perecet rágcsáló Mandulával egyetemben. Így érdemes élni.

Schönbrunnban természetesen kiderült, hogy felesleges volt a freyungi kitérő, mert kétszer akkora piacot húztak fel a bejáratnál, de mindegy. Így volt jó. Azért a helyben készült chipsből kötelezően vettünk egy zacskóval.

Schönbrunnt nem fogom összehasonlítani Versailles-jal, mert ott még nem voltam, így csak annyit mondhatok, hogy lenyűgözően  hatásvadász (de valószínűleg ezt tudjátok, hiszen rajtam kívül szerintem mindenkit elcipeltek ide meg a Szafari parkba legalább egy osztálykirándulás alkalmával  '93-'98 között.)

Nekünk ott pihent a Sissi-kártya a zsebünkben, elsőre a múzeumot akartuk volna bevenni, de egyszerűen akkora épületről van szó, hogy nem találtuk meg bejáratot, és kivételesen a bécsi profizmus is alábbhagyott, mi legalábbis nem találtunk hirtelen semmiféle nyilat, hogy erre vagy arra.

Mentünk hát a tömeg után, a tömeg pedig pontosan tudta, hogy merre érdemes menni: Schönbrunnban a park a legnagyobb szenzáció.

A park borzasztó nagy területen elnyúló, mérnökien pontos vonalakkal megrajzolt, kertészeti bravúr. Ahogy néztem a sétáló csoportok oválisait egymástól szaggatott egyenesekkel elválasztó kocogókat, arra gondoltam, hogy nekem bőven elég lenne az egyik oldal kapujától elfutni a másikig és vissza.

A park a kastély középpontjától sugárszerűen terjed, minderre rátesz egy lapáttal, hogy még a fák lombozatát is mértani alakzatba vágják. Szemben, fent, a dombtetőn, meg ott van a Gloriette, az oszlopcsarnok, ami nyilván úgy lett megépítve, hogy ODA EGYSZERŰEN FEL KELL MENNI!! (Két km oda, két km vissza, az összesen négy km.)

Hálistennek a labirintusba és az állatkertbe nem csábultunk be, mert a  Grand Tour valami 40 szobát érintett, és én már az elején azt éreztem, hogy igazából bármelyik szalmaágyba befeküdnék. Az audioguide itt is ingyenes, legalábbis nekünk az volt.  Kivétel nélkül mindenki fülére szorított Sokol rádióval mászkált a termekben, az olaszokét természetesen tíz méterről is hallani lehetett, szerintem  eleve úgy programozták be a nyelvüket, hogy
<?sokol
function volume ($civilizált,$viselkedés,$talján)
{
   if ($talján)
   {
     return $civilizalt-$viselkedés;
   }
   else
   {
     return $civilizalt+$viselkedés;
   }
}
}
$volume=volumeupUpUPUPUPUPUPUPUPUPUP;
$volume=(talján ($volume,$volume,true));
$volume=(talján ($volume,$volume,false));
use ($volume);
?>

Az anyag több esetben szórol-szóra megegyezett a Hofburgban hallottakkal, kivéve, hogy itt Franz Josef már lustizott egy kicsit és csak négykor kelt, fél négy helyett (A Monarchia végének kezdetét jelentette ez valószínűleg) Itt is csupa egymásból nyíló szobákon,  szalonokon keresztül haladtunk, nem értem, hogy közlekedtek a kastélyban ezek az uralkodók. Tegyük fel, hogy József elindul egyet henyélni a kertbe. Közben belebotlik az anyjába:Zsófia éppen az udvarhölgyeivel keveredik leszbikus orgiába, mert valami nagyon vad, kígyófarokból készült kínai teát fedeztek fel éppen Mária Terézia hagyatékában (Mária Terézia imádta a kínai cuccokat és vázákban, illetve egyéb műtárgyakban csempésztette be az ópiumot, és egyéb más drogokat, a csomagolásból pedig  - jobb híján - kínai stílusú szalonokat rendezett be, mi pedig ámulva csodálkozunk, hogy milyen stílusérzékeny volt Teréz, pedig igazából csak egy rejtőzködő, huncut junkie volt.) József úgy tesz, mint aki nem lát semmit, halad tovább, kinyitja a vörös szalon ajtaját, ahol apja egy szál alsógatyában vedeli a keserűlikőrt, a következő szobában tíz, ottfelejtett, két hete nem fürdött salzburgi grófot talál, az utána lévőben Erzsi próbál meg szoknya alól betalálni az angolvécéjébe,  miközben a következőben a haját fésülik. Még eggyel tovább jutva a miniszterek éppen kiegyeznek a hülye magyarokkal, miközben a Garibaldi vendéglőből hozatott olasz pizzát zabálják, aztán így jönnek tovább mindannyian, a gyerekek, a többi rokon, az udvaroncok, és a végén József, a sok ország uralkodója annyira elfárad, hogy lefekszik a konyhában, különben is, megint nem tudott aludni, mert este spárgát evett és rettenetes szag áradt a biliből, ezek a hülyék meg nem mernek bejönni hajnali négy előtt a szobába.

Azt hiszem három kávézó van a Schönbrunn területén, egy ott fent a Gloriette-ben, egy talán magában a kastélyban, egy meg az oldalszárnyban, de százezer turista persze mindegyiket ellepi, ezért nagyon megkönnyebbülten rogytunk le az akármilyen Royal kávézó éppen felszabadult asztalához. Iszonyat pörgés volt, de annyira flottul, olyan udvariasan, annyira vérprofin nyomták a pincérek, hogy csak néztem. De nem is ekkor öntött el újra a összeméricskéléses magyarsavanyúság, hanem, amikor megláttam, hogy semmi, de semmiféle különbséget nem okoz az árakban az, hogy a Schönbrunnban royalozunk, nyoma sem volt a lehúzkodásnak. Mindenhol mindenért fizetni kell, de legalább ugyanannyit. Itt volt az ideje, hogy Mandula összemérje az eredeti Sacher-tortát a sajátjával. Az eredeti-eredeti a Sacher-Hotelben érhető el, illetve gondolom még több helyen, de nem volt okunk feltételezni, hogy a Royal Cafe Schönbrunnban (?) ócskább lenne A Torta, mint máshol. A verdikt úgy szólt (természetesen), hogy "ugyanolyan, mint az enyém, csak ennek tejcsoki van a tetején."

A bútormúzeumba már tényleg csak önszorgalomból (= ki volt fizetve a Sissi-kártya megvételével) mentünk, Ezután viszont elkövettük az egyetlen hibát ottlétünk alatt: miután jó nagy kerülővel visszatértünk a szállóba, lefeküdtünk egy délutáni sziesztára: teljes kóma, nyálcsorgatás, magunkhoz nem térés következett. A terv az volt, hogy este átmegyünk a Duna-Toronyhoz. Ezt is a Wiener Karte-füzetből szedtük, ott is engedményre voltunk jogosultak. Egy esetleges naplemente, vagy akár csak szürkület is félelmetes látvány lehetett volna, de amikor megszólalt az ébresztő Mandula meg se rezzent, én meg annyira nem tudtam hol vagyok, és annyira nem volt vércukrom meg vérnyomásom, hogy keresnem kellett. Kábé tíz perc szemhéjedzés után képes voltam felállni, majd a már egynapos McDonald's "M" mit Bacon maradékából fel tudtam annyi életerőt szívni, hogy elkezdjem nyaggatni az ágyba betonozódott barátnőmet.
Jöttek az alkuk meg a kibúvók, hogy biztos nem is olyan érdekes, meg holnap nem jó?, és hideg van, de akkor autóval. Így autóval mentünk át, de legalább átmentünk.  Még így is megérte, csak arra kellett ügyelnem, hogy igazából ne adjak arra egyértelmű választ, hogy itt is lehet-e alkoholt fogyasztani, ha vezet az ember, úgy mint Németországban? Mert azt a fél Zipfert igenis megérdemeltem. Órákig el tudtam volna nézni a látványt.


A Práterben amúgy hideg volt és még reggel, az óriáskerék után még végigsétáltunk, megegyeztünk abban, hogy a szerkezetek többségénél már a látványtól is rosszul vagyunk és lassan visszabandukoltunk a kocsihoz.

Bécs. Még a régebbi autók is tiszták, igazi kenyereket lehet venni a minden sarkon megtalálható Ankerben, óraműként járnak körbe a karbantartott villamosok, minden működik, minden fogaskerék a helyén van: ugyanaz az az élet, csak összerántva, kitisztítva, olajozva, fényesítve.

Szeretem Budapestet. Az utóbbi időben nem érzem bezárva magam, de ehhez Manduláék háttere kellett, ha belegondolok, mert magamnak miért hazudjak? Ugyanarra a kérdésre látszólag bonyolultabb lett a válasz, mert az most úgy hangzik, hogy félig szinte mindegy, hogy hol, ha a hogyannak jobban meg van vetve.