Gondolom mindenkinek megvan az, amikor túl fiatalon meghal valaki egykorú, majdnem ismerős. Amikor ez megmagyarázhatatlanul és megfoghatatlanul sokkal jobban megráz, mint ahogy észérvekkel indokolható lenne. Túl közel csap be a villám.

Tudom, hogy ez bizarr, de ezzel a példával tudom a legjobban leírni, ahogy Bécs hat szerintem nem csak rám. Mert pontosan így: túl közel van, annyira közel, hogy sokszor közelebb van, mint az életünkhöz tartozó másik magyar település, annyira közel, hogy akár mi is lehetnénk ott, az is lehetne itt, nem lehet rendre térni afelett, hogy ennyire csúfondárosan közel van az örök, utolérendő álom, a fárasztó hajszolás, összehasonlítgatás tárgya. Elérhető, bármikor megtekinthető, ki-be- és átjárható, és mégsem a mi világunk. Nem a mienk.

Persze már nincs meg az a lélegzetvisszatartás a határ előtt, nincs már határ sem, nekem már közel sem akkora téma átjárni országokon, mint a szüleimnek volt, és az is biztos, hogy fel sem foghatom, mennyire nem jelent semmit mindez a '90-eseknek.

És mégis, hiába tudom már betéve az utat Bécs belvárosába, még mindig felkavaró az az éles kontraszt, ami egy pisiszünetre sem érdemes autózás után fogad, hogy eltűnik a nagyvárosból a vibrálás, az összetettség, a részek össze nem illése, a kosz, az elhanyagoltság, az izgalom.

Teljesen meg tudom érteni azokat a külföldieket, akik azért szeretik Budapestet, a hetedik kerületet, a Belvárost, mert sokkal mozgalmasabb, mint az az élet és az a város, ahonnan ők jönnek.

Bécsbe érve letisztul a nagyváros, csak az átláthatóság, a tisztább vonalak maradnak, letekerik a hangerőt, a sokoldalú, felszabdalt térbeli testből lefaragnak mindent, csak egy tiszta, érthető, designkocka marad.

Az autók ötvennek mennek, szokatlan érzés, türelmetlenné tesz, hiszen a hatvan-hetvenhez szoktam, ha éppen nem a dugóban ülök, de ezzel a tartható, nagypapás ötvennel nem tudok mit kezdeni.

A szombati suli útvonalán, a Ferenciek terén paraván mögé bujtatták az egyik mozgólépcsőt, az Árpád hídnál szintén, és mindig elpattan bennem valami, amikor meglátom, hogy március 5-től május elejéig tart a szervizelés. Bécsben azok a nagyon régi, piros villamosok is olyan halkan járnak, mint a Combino, és minden megállóban, mindig látható, hogy 3, 2, vagy 1 perc múlva jön az, amire éppen vársz.

Biztos, hogy Bécsnek is megvannak a maga problémái, ez nem kérdés, egyszerűen csak nem érnek fel felszínig, nem ütközöl beléjük.

Igen, ez az örökös, fárasztó, unalmas irigykedés, saját pofába való mazochistán élvezkedős beledörgölés. Na ez nem lesz most, vége van: Bécs egyszerűen csak fasza volt :)

Először is végre én is lehettem végre tipikus flyerz-turista, aki touristinfós füzetekkel, ingyentérképpel meg kuponokkal tájékozódik, miközben folyton hasraesik attól, amit a helyiek már halálosan unnak.

Úgy kezdtük, hogy vettünk két 72 órás Bécs bérletet, ami rettenetesen drága volt (18,50), főleg, hogy Bécsben alapvetően ingyen is lehet közlekedni. Csak a legutolsó utazásunk legutolsó állomása előtt szálltak fel ellenőrök a 2-es villamosra. Viszont akárhol mutatod fel, kedvezményt kapsz, és az mindig jóleső érzés volt, amikor megfogtunk 1-4 eurót. Például spóroltunk a Sissi-kártyán is, ami pedig eleve kedvezményes belépőt jelentett a Hofburgba, a Schönbrunba, meg a Bútormúeumba. Ez igen sok km, igen olcsón, igen menő helyeken.

A szállás:

A magyar vidékwelnesshez szokott, gyógyvízben ázós, üdülési csekkel fizetős  állampolgárnak kisebb fajta sokkot okoz felfedezni, hogy igazából kurva jó dolga van idehaza, mert az "európai" árakhoz képest  bagóért szedegetheti a bőrt magáról este, a kétágyas szoba vendégluxusában. A szálloda külföldön embertelen drága, ha nem last minute-ről, vagy akcióról van szó, hanem klasszikus pár éjszakáról. Arról nem beszélve, hogy húsvétkor - legalábbis neten nézve - minden tele volt. Hamar kiderült, hogy ha az ember nem ismeri a booking.com-ot,  ha nem kezdi el időben nézegetni az akciókat, akkor bizony diákszállón fog kikötni. Abból is valamelyik külvárosiban. A képeket nézegetve azonban nem szólalt meg semmilyen sziréna, tehát lefoglaltunk egy szobát, kifizettünk előre kb. 7 eurót, és vártuk, hogy  végre április 8. legyen.

Igen, persze Bécsben még a diákszálló is olyan, mint nálunk egy komolyabb három és fél csillagos. Igazi, modern, bauhaus-féle kockaszállodába érkeztünk,  akár tudhattuk is volna előre, hogy legalább három percig nem tudunk még a saját szobán ajtaján sem bejutni. Adtak egy pöcköt, és mint két bolgár az angolvécé előtt, tanakodtunk, hogy kellene rendeltetésszerű működésre bírni az eszközt. Mindig a paradigmákkal van a baj. Mert ki mondta, hogy egy pöcköt csak dugni lehet? A vibrátort is csak a fiúk taszigálják, a lányok mindig csak odateszik. Hát ez is olyan pöcök volt, hogy csak oda kellett tenni egy bizonyos pontra, de ez fel sem merült, én azon melegében legalább háromszor végigtapogattam a kilincset, hogy csak egy akármilyen lyukat találjak már végre. Őszinte pillanatok ezek.

100 euróért olyan praktikusságba oltott minimalista szobánk volt, igazi betonmennyezettel, csupa egyenes vonallal, nagy térrel, színnel éppenhogy feloldott lelketlenséggel, amilyenért Hollywoodban milliókat fizetnek a celebek. Mondjuk nem volt tévé. Diákszálló, odalent hajnalig nézheted a Vivát. A fűtés is hiányzott, de biztos csak nekünk tűnt fel, hogy odakint néha esik a hó.

A recepción mondták, hogy két külön ágy van, de össze lehet tolni őket, és még két műanyag szögletes zárójelet is adtak, hogy azokkal az ágyak lábait egymás mellett maradásra lehet bírni. (Ha a Viasatot meg CSI Miamit vesszük, mint fő műsoridőt, akkor egészen pontosan addig tartottak, míg Horatio először nem buzul a szemüvegével úgy, hogy közben mind a két keze csipején van, és féloldalasan valami nagyon pengét mond, ergo rövid ideig és határozottan az ordítás előtt) Az ágyakat annyira szó szerint lehetett összetolni, hogy az egyik egyik egy sínen mozgott a másik irányában. Okos.

A recepción egyébként mindent be lehetett szerezni. Kaptunk térképet, rajta egyből agyon is tollazták, hogy éppen hol vagyunk, és, hogy hol kell leszállnunk, ha legegyszerűbben akarunk bejutni a belvárosba. (A harmadik nap végéig sem derült ki, hogy milyen járatra gondoltak, szerintem még mindig ott állnánk tanácstalanul a diákszálló előtt, ha a csajokon múlik) Ott vettük meg a Bécs kártyát, és a hűtőmágnes is csak 2.80 volt a szokásos szuvenírboltos 4-5 eurót helyett. Az egyik legjobb hely Bécsben maga a szálló volt.

 Van is egy páratlanul izgalmas fotósorozat róla: