Mandula nem tud sietni. Vagy én nem tudok leállni. Általában már rajtam van a cipő, kabát, kezemben a kulcs, amikor ő még sehol nincs. Szöszmötöl. Ő sosem hagy otthon semmit, sosem felejt el semmit, mindig megvan mindene. Én gyors vagyok, felületes, mindig mindet kereső, elhagyó, valahol ottfelejtő.

Pár hónapja szoktam rá, hogy ilyenkor előremegyek. Nem tudok várni, nincs türelmem a széken ülni, nézni, ahogy készül, direkt nem felöltözni - túlságosan függök a reggeli készülődés automatizmusától, muszáj egy szuszra elkészülnöm, nem szabad, hogy időt hagyjak magamnak gondolkodni, mert bármikor előfordulhat, hogy ha megállok, nem indulok el újra - meggondolom magam.

A belső udvarra szoktam lemenni. Ma is csend volt. Az amúgy is nyugodt, külvárosi utcából nem jön be sok zaj, még a hétfő reggel sem tudja felpörgetni a decibeleket. Jó helyen vagyunk. A hátsó kert egyike a város rejtett titkainak: a padok, játszóterek csak a lépcsőházi gyerekekre várnak. Az inkább park mint kert a legjobb dolog ebben az albérletben.

Lelassul a felvétel, ahogy leérek a hűvösbe, ez valami más világ. A munkarohanás ezernyi, együttesen monotonzsongó, egydimenziós egyenese között valahol belerohantam egy titkos kijáratba, egy felrajzolt kiskapuba, ahol van túloldal. Egy rövid időre megdőltek a szabályok, kinyílt az ajtó, a csak előre helyett oldalra is lehetett lépni, az oldalra lépésről pedig felvillant, hogy ha arra fordulsz, az lesz az előre, az lesz a te egyenesed.

A hinta fakerete alatt, a fák körül, a falak árnyékában foltokban olvadt a hó. Ma reggel más volt a hideg, más volt az illata, más volt az íze, más volt az érintése, most puha, langyos, nehéz szellőzsebkendőként ült rá az arcomra, ma sokkal jobban jelen volt a játszótér, mint bármi más körülöttem. Láttam, hogy még erőtlenzöld a fű, hogy sár fogad a sarkokon, de mindegy, már nem lehet megállítani, ugyanúgy, ahogy régen minket sem lehetett, meg sem vártuk, elég volt, hogy tudtuk, hogy jön, már lementük, már sál és sapka nélkül, kigombolt kabátban fociztuk, szaladtunk, lőttünk, másztunk, hajtottuk a pedált.

- Karr, KARR!

Felnéztem a kéményre,  télvarjak kapaszkodtak odafönn, kétségbeesetten nézték az eget, a távolt. Ők szemekkel látták, amit én ezernyi más érzékkel vettem fel és tapasztalatból fejtettem meg:

Jön a tavasz.

Mögöttem kinyílt az ajtó. Végre megérkezett. Elindultunk.