Rékát ugyan fenntartásokkal kezeljük, mert Zoli régi oldalán beszólt a blogomra egy suhintósat (valami szépelgősre, túlgondolósra kihozott fikázást kommentelt be, amit már nem tudok belinkelni, de a lelkemben örökre ott marad), és lazán cigányozott is egy hárompontosat, amikor ellopták a táskájából a fényképezőgépet Rigában, de ahhoz kétség nem fér szerintem, hogy sokat lehet tőle tanulni, ha fényképezésről van szó. Úgyis mondhatnám, hogy kiolvastam a blogját, többször is.

És akkor is őt hozom fel példaként, amikor azt definiálom magamnak, hogy mi az, amit pontosan meg akarok tanulni, ha arról beszélek, hogy fényképezés. (Főleg, mert biztos kurvára be fog rágni, ha egyszer valaha rájön, hogy simán lekattintottam az ő kopirájtos képét a gépem háttértárolójára, hogy betegyem ide, és az nekem egy kicsi, olcsó, de annál jobban eső elégtételt fog adni.)

Ezt:

Nem a technikát, az utómunkát feltétlenül, hanem a szemet. Ahogy ő ezeket a vonalakat, ezt a részletet az egészben, ezt a kompozíciót meglátta, azt.

Hogy minden elismerésem mellett, de ne ez legyen belőle:

Mondom, nem tudom, hogy hozzáértő szemmel jobb-e egyik, mint a másik kép, és vagyok annyira határozott, hogy ki merjem jelenteni, hogy nem is érdekel, egyszerűen csak én magamnak azt a szemet akarom, ami Rékának van. Úgy, hogy azért Zelkó Csillának is tonnaszámra vannak olyan képei, amelyekre veszettül irigy vagyok.

És hogy miért volt fontos ez, azt is elmondom majd, bár nem lesz belőle nagy meglepetés.