2013-nak van honnan jobbnak lennie, és ezt tekintve akár könnyű helyzetben is lehetne, mert az mindig egy hálás állapot, ha valami szarságtól kell meglépni. Ami nehéz benne, az általában maga kezdet, amíg lépni kezd az ember.

Ugyanakkor, ami azt illeti, 2012 nem volt egy kifejezetten szar év, mert a nagy hazugságok irányából a sokkal kisebb hazugságok irányába történt a haladás, és ezért én végtelenül hálás voltam, és a jelen pillanatig is az vagyok magamnak.

Nem hiszem, hogy felül lehet múlni azt a pillanatot, amikor szabadnak érzi magát az ember. A szabadsághoz sok út vezethet. Szerelem, munka, egyéb tevékenység, őszinteség, felismerés, meg a többi, szokásos hollywoodi sablonkockák. De a csúcs, ahová ezek kellenének, hogy vezessenek, az az önmagaddal való pacsizás. A béke.

Kizárólag önmagamat tekintve, jelen pillanatban a pohár félig tele van, és ez jó. Sokkal jobb, mint volt.

Egyetlen egy mumushoz nem merek egyelőre nyúlni, és az a mi legyek, ha nagy leszek kérdés, amire egy felhőkarcolónyi bénultság a válaszom (amihez szervesen hozzátartozik, hogy a saját sablonnal sem jutottam sehova), de azt például egyetlen egy határozott mozdulattal kitettem az asztalra, hogy Mandulával másképpen kell viselkednem.

A magánéleti vesződségek kilencven százalékát már nem teszem be a blogba, és nem azért, mert, hogy elolvasná, vagy, mert szégyellem, hanem azért, mert nem érzem azt, hogy az utamat keresem.  

A lakás körüli faszkodás azonban kibaszott erős nagyítót tett az egyetlen gyenge láncszem fölé. Úgy megmutatta, úgy elkezdte perzselni minden egyes alkotóelemét a problémának, hogy villámgyorsan eljutottunk a cselekvésképtelenségben dagonyázó patthelyzetig, ami egymástól két kurvára de rettenetesen eltérő, alapvetően gyenge, de egymáshoz ragaszkodó ember kapcsolatában - mert nem hiszem, hogy mi lennék az egyetlen ilyen pár -  nem ritkaság.

Én hiszem azt, hogy mindaz, amifelé őt kormányzom, az helyes irány, de a probléma eleve a mondatban szereplő igével, másrészt a móddal van, ahogy azt teszem.

Mandula felett valami szupercellányi erőárnyékként növekedett a nyomás a múlt évben. Erről ő ugyanúgy tehet, mint a szülei - itt ilyenkor mindig és csakis az apjára gondolok, pedig... -, és nekem is elég sáros a kezem,  mert hát nehéz munka a nyomásnövelés.

Még abban is hiszek, hogy a részemről történő nyomásnövelés is rendben van, mert nem látom, hogy Mandula konfrontáció nélkül elmozdult volna abból az ősgyermeki állapotból, amiben konzerválta magát az elmúlt huszonhat évben. És ha már így kellett lennie, akkor viszont legyen meg, mondtam én, és bepiszkoltam a kezem. Soha nem féltem másokkal megforgatni a világot, csak engem hagyjanak békén, meg hát nekem legyen jó. Úgy van értelme.

Be kell látnom viszont, hogy a tanítói célzatú nyomásnövelés mellé vastagon becsúsztak öncélú nyomásnövelések is, mert az agresszívagresszív és passzívagresszív lelki terrorban eléggé profi vagyok, hiszen olyan mestertől tanulhattam, mint az édesanyám, aki a lelki terror Pai Mei-je.

Mandulának iszonyatosan nehéz lehet folyamatos kudarcélményekkel hadakozni, pontosan tudom, hogy ezek egyszerűen alkotóelemeire bontják az embert, és a végén csak egy sarokban kuporgó, mindentől félő, semmit nem tudó, és semmit nem merő roncs marad.
Mandula nagyon nagyot küzd, és legutoljára, mivel élőszóban mindig alulmarad, írt nekem egy hosszú levelet. Kapcsolatunk kezdete óta ez már a harmadik volt (de kell a megerősítés, kellenek a padlót fogó, őszinte pillanatok, mert felejt az ember). És mert önvizsgálatot tartva arra jutottam, hogy elbaszott agyamban van még szeretet, ezért az idei évre nem csak azt tervezem, hogy visszafogyom a karácsonyi plusz két és fél kilót és még sportosabb leszek, hanem azt is, hogy leépítem az interkontinentális rakétaarzenálomat, ami kurvára nehéz feladat (és már többször neki is álltam), mert én lassan harmincnégy éve hidegháborús beidegződésekkel élem a másokra nézve sokszor igen gyakran káros életem.