Ugyan, ki nézegeti még a Playboyt? Én nem, soha nem is érdekelt.
--
Az igazi, szexi nő, akivel tizennégy éves korom óta mindennap találkozom, mindennapi nő. Minden nap, mindenhol ott van. Konfekcióba öltözik, mellettem vásárol a boltban, ugyanazon a villamoson utazik, szembe gyalogol a járdán, ugyanott veszi a kávét, egy másik irodában, vagy akár ugyanabban dolgozik. Boltos, eladó, pincér, tanuló, anya, feleség, barátnő, szingli. Ugyanazt az életet éli, mint én, mint bárki más, és ezt hiába vélem ismerni, tele van titkokkal minden párhuzamos női élet.
Csak elképzelni tudom, hogy milyen formákat rejt az otthoni póló, a farmer felső gombja, a dekoltázs, az ing, vagy a szerdai garbó, a vékony, vagy a téli, vastag harisnya. Soha nem hiányzott a tökéletes alsónemű szett, a póz, a smink, mindig valaki olyasvalakire vágytam, aki egy karnyújtásnyi távolságra volt, mert ez a kis távolság tele volt az elérhetőség ígéretével. A szemkontaktust, a szikrát, az izgalmat, a valódiságot nem pótolhatja semmiféle tökéletesség, semmilyen magazin, egy programmal hazugságot kreáló kezek pedig végképp nem.
Bármerre járok, tele van üzenettel a világ, és mindegyik üzenetet ugyanazzal a türelmetlen, torokszorító izgalommal nyitnék fel halálom napjáig, és halálosan mindegy, hogy ami benne van, azt milyen betűvel írták, lapossal, vagy gömbölydeddel, gyönggyel vagy olvashatatlannal, mert maga a tartalom az igazi tűzokozó.
Arról nem beszélve, hogy én magam kifejezetten rondán írok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
