Ugrás a tartalomhoz
aug. 31. 2012

Heidi in den Bergen

Rá kellett jönnöm, hogy öreg vagyok a kocsiban alváshoz. Pontosabban a Twingoban alváshoz. Ezt nem rögtön az elején vallottam be magamnak (újra), de az utolsó két éjszaka már egyértelműen büntetés volt. Egyedül csak az nyugtatott, hogy nem csak nekem, hanem mindkettőnknek. A Twingo üléseit ugyan tényleg "ággyá" lehet alakítani, de azért nem kókuszbetétes, memóriahabos matracokról van szó. Ami azt illeti még a kipattanó bonell rúgókkal seggbeszúrós, kihúzható kanapékat sem közelíti meg a végeredmény, középen ugyanis marad egy nagyobb hukli, ahogy az első ülés enyhe kagylóformájának felső ívje kidobja magát. Ha oldalvást alszik az ember, akkor akár rá is foghatnánk, hogy követi a test vonalát, de egyrészt nekem még úgy is van ott egy adag úszógumi, hogy nyolcvan kilóra fogytam a nyaralás alatt, másrészt még Mandulának sem volt kényelmes, pedig nála aztán tényleg felfedezhető a homokóra-forma.

Első éjszaka némi mocorgás után megtaláltam a megfelelő helyet és igen hamar magára hagytam Mandulát a félelmeivel. A legjobb pillanat mégis az - és nem csak a kényelmetlenségekhez képest, hanem ez egy igazi mindent vivő Pillanat -, amikor felkel az ember. A reggel még az autópálya mellett is olyan döbbenetesen friss, amilyet sehol máshol nem tapasztalhatunk meg. Falun, persze, de ebben a szituációban nem szobában ébredünk, hanem szinte rögtön a szabadban. Ha az emberben legalább kicsit ott van a megkönnyebbülés, hogy vége az éjszakának, nem történt semmi baj, sokkal jobban örül a reggelnek - a dolgok nagy eséllyel soha nem önmagukban annyira szépek, mint amilyen szépnek látjuk azokat, a szubjektivitás mindig nagyot dob a dolgon.

Felkeltem, kinyitottam az ajtót, és miközben levizeltem az első útba eső svájci fát, a hegyekbe kapaszkodó felhőket bámultam és olyan levegőt szívtam be, amilyet még Zalában sem, soha.

Éppen a kávénál és a matracok összesajtolásánál tartottunk, amikor befordult a parkolóba egy - még szalonszagú  - Nissan Navara pickup, és végignézhettük, ahogy az övén bármilyen magyar rendszergazdánál több kütyüvel rendelkező szemetes kiüríti egyetlen parkolóbéli társunkat, a kukát. Azt a kukát, ami ha mi nem lettünk volna ott, teljesen üres lett volna.

legoworker.jpgÖsszefoglalom:

1: a makulátlan svájci legóemberek

2: zsír új Nissan Pickupokkal

3: naponta ürítik a isten háta mögötti kukákat.

Fejünket rázva mosolyogtunk, hogy "hát basszus",  majd elindultunk. Gurultunk párszáz métert, jött egy balkanyar, még egy kis egyenes, aztán hirtelen megállítottam a kocsit:

Nem egészen egy kilométerre onnan, ahol éjszakáztunk, egy komplett park várta az utazókat. Rendes, murvás parkolóval, padokkal, táblákkal, vécével - abban vécépapírral, szappannal -, kis forrással, kis forrás vizét kivájt fatörzsben tovább tisztító kövekkel, nem csak tűzrakó hellyel, de grillhellyel.

Teljesen szürreális volt, összenéztünk, de nem is tudtuk, hogy minek kellene jönnie, elképedésnek, hisztérikus nevetgélésnek, az élmény túlnőtt rajtunk: mi, a kelet-európai Twingoban nyomorgók, a beszűkült látásmódunkkal, elvárásainkkal, a Nissan teherautóval közlekedő szemetes, ez a pihenő az el nem lopott szappannal és vécépapírral, a mögöttünk hagyott Liechtenstein, és Svájc, ami nem a kivárásra játszott, rögtön az első pillanatban dobott egy számunkra felfoghatatlant, szinte túl sok volt.

Nem tudom, hogy Svájcban sok helyen van-e ilyen útszéli pihenő, annyi biztos, hogy valamiért a hegyi utakon -  legyenek azok bárhol - az általános helyszűke ellenére jóval több félreállási lehetőség jött szembe, mint a laposabb tájakon.

írnok.jpgEnnyire leakadni egy útmenti parkolón túlzásnak tűnhet, valószínűleg az is, de Mandula itt érezte meg először az utazás ízét. Nem csak ennek az utazásnak az ízét, hanem általában az "utazásét", méghozzá abból az aspektusból, amikor valami távoli dolgot, tárgyat, személyt, bármit, a korábbi, igazán személyes élményeidhez tudsz kötni.
Nekem tipikusan ilyen volt a Louvre-beli írnokszobor, vagy Hammurapi törvénykönyve, amiken sokat pörgettem magam általános iskolában, amikor ezekről tanultam rajzórán - És akkor egyszer csak ott voltak velem szemben.

Mandulának a sváb nagymamája sokszor mesélt-énekelt Heidiről, a kislányról, akiről nem fingom nem volt, hogy kicsoda, és közös történetünkben először Mandulán volt a sor, hogy hüledezzen és hápogjon, hogy az hogy lehet, hogy nem ismerem a Heidit??

Nem tudom, hogy ti ismeritek-e Heidit, de Mandula elképesztően idegesítő volt, úgyhogy felteszem én is az szoktam lenni ilyen esetekben, úgyhogy inkább csak simán elmondom, hogy ki a pöcsöm az a Heidi, anélkül, hogy megkérdezném, HOGY lehet az, hogy NEM ismeritek Heidit, hogy lehet ÍGY felnőni, MIT csináltál IDÁIG, meg ilyenek.


Heidi_1937_Shirley-Temple.jpgSzóval Heidi egy kiscsaj, méghozzá igazi, városi partiarc, aki biztos Zürichben vagy Genfben nyomta a szüleivel, amíg azok meg nem haltak (egy balesetben?) Mivel nem volt más rokona, maradék zsebpénzből meg még az erős svájci frank mellett sem húzta volna sokáig, előkotorták az öregapját, aki fent élt a hegyekben három darab kecskével. Öregapó  mondanom sem kell, kurvára nem örült a kis punágernek, aki minden bizonnyal minden reggel a betevő Ovomaltine-ért verte ki a vérhisztit. Az öreg nem szarozott sokáig, rögtön kikötötte Heidit a kecskék közé, akik innentől gyakorlatilag átvették a kis puttó nevelését. Öregapjának egyedül az volt a szerencséje, hogy eléggé hasonlított a saját háziállatállományára, így Heidi a ridegen tartás ellenére is megkedvelte idővel a kiskecskéket időként lefejő nagykecskét. Heidi arra is rájött, hogy a hegyekben aztán kurvára jól lehet dorbézolni - hegedűszó, fuvolák, lepkék, kis őzek, madarak és nyuszikák - így meglehetősen nekikeseredett, amikor jött a görög drámákból elcsent, euródrachmai fordulat és kiderült, hogy nagy a család, van még rokon a tengerszint feletti 2000 méternél lejjebb is. Heidit kurvára nem kérdezte senki, egykettőre Zürichben fenyítették újra a bandákba tömörült nagycsoportosok, és hiába a Zergekungfu, Heidi egyenesen belebetegedett az ívmentes horizontba. Mielőtt bimbódzó mellei szétszakították volna az iskolásblúzt, ő még a beiratkozás előtt lelépett, és mintegy 60 évvel Lassie előtt, Heidi hazatért.

A hely, ahol nem aludtunk, de ahol már csak azért is eltöltöttünk egy órát, Heidi's Heimat volt. A szemközti hegy volt a Heidihegy, rajta a Heidipajta, a pihenőnél csordogáló forrás pedig a Heidiforrás volt. Ezt most már komolyan írom, lesz róla kép is. Mandula nem tért magához, hogy az ő mamája mindig Heididalt énekelte elalvás előtt, ő meg teljesen véletlenül idetalált. Alig átélhető dolog, túl hihetetlen, nem győzött fotózni meg mélázva emlékezni. Mandulának a gyermekkor főleg a nagyszüleinél töltött időszakokat jelenti, az élet nevű valóság pedig valahol ott köszönt be először nála, amikor nagyszülei meghaltak. Szívesen békén hagytam volna egy ideig, de tovább kellett mennünk.

Svájc egy ideig maga volt a napsütötte alpesi idill, Churon, meg egyéb kisebb településeken átutazva közelítettünk Lugano felé. Aztán a karmester lendített egyet a pálcán, a svájci szimfonikusok ritmust váltottak, és az ország egyszer csak átváltott az eső áztatta alpesi idillre. Olyan hegyek oldalában kanyarogtunk, amilyeneket én még messziről sem láttam azelőtt. És víz volt mindenhol. Víz jött a felhőkből, vízpára volt a levegőben, vízfolyások, patakok ömlöttek lefele minden eresztéken, sziklarepedésekben, az úton, az alagutak tetején, az alagutakban; jégtiszta patakok, hegyi folyók zúgtak a völgyek alján. Csupa komolyság, minden zöld és szürke volt, az út csak kanyargott felfelé, a legtöbbször nem mertem lenézni, de egyszerűen muszáj volt, mert tehenek kolompoltak mellettünk, mert hihetetlen helyeken évszázados faviskókat láttunk napelemekkel a tetejükön, mert úgy ugrottak át a sziklákon a folyók, és olyan színeket mutatott a víz, amilyeneket még soha nem láttam.

Lugano viszont arra a sorsa jutott, mint amilyenre csak a fáradtságosan megközelíthető helyek jutnak általában az ilyen típusú utazásokon: a hely szépségét felülírta a személyes nyűg.

Eleve fáradtan érkeztünk meg, és voltunk olyan bénák, hogy nem volt nálunk svájci frank, tehát olyan parkolót kellett találnunk, ahol utólag kell fizetni. Nem lehetetlen, még csak nem is nehéz feladat, ha nem egy fáradt és hisztis sofőrnek kell ezt a feladatot megoldania. Őszintén kár ezekért a pillanatokért, két vezetővel, vagy sűrűbb pihenőkkel ez könnyedén elkerülhető, de az ember könnyen besüllyed ezekbe a "csak menni előre" állapotokba a volán mögött. Mandula jól vezet, önbizalma, külföldi, váratlan helyzetekre szóló gyakorlata azonban egy szál se, így csak az autópályán segített a kifejezetten hosszú, kimenekülős és hazautazós vezetéskor.

Luganoban külön fárasztó volt, hogy egy délután alatt körülbelül tízszer esett az eső. Esett, elment a felhő, kisütött a nap, jött egy felhő (nem énekeljük), esett az eső, elment a felhő, és így tovább. A séta alatt érzékeltem  a város adottságait, azt az utánozhatatlan, könnyed, olasz eleganciát, a gazdagságot, imádtam az árkádok gyakorlatiasságát, ódónságát, de nem szépítek, Luganot beállíthatom a francia riviéra, Cannes, Monaco, vagy akár Firenze mellé: ezeket mind elvitte a fáradtság.

Amit már egy ideje sejteni lehetett, az viszont megtörtént: Mandulán kitört az ehetnékláz. Itthon egy véget nem érő vita tárgya a barátnőm finnyássága, rossz étvágya, ami azért - ha azt nézem, hogy az elején még a fornettis pizzaszeletből is kiszedte a paprikadarabokat, most pedig már kifejezettem szereti a lecsót - sokat javult. Az igazi áttörést azonban a nyaralás hozta meg: Mandula mindent akart. Legelőször is édességet. Sütiket. Az olasz édességek, a kávézók, cukrászdák kirakatába tett torták, sütemények olyan vonzalmat gyakoroltak rá, aminek alig tudott ellenállni, egyedül a sváb elme a spórolást mindenek elé helyező elmebaja mentette meg az instant fogszuvasodástól.

Mandula a lehető legelegánsabb kávézót választotta ki, ott viszont a sütemények ár nélkül kínálták magukat, és a vendégkör is olyan reprezentatívnak bizonyult, hogy hiába voltak jelen kutyaszarnak öltözött fiatalok is, pontosan tudtam, hogy nekik a Lacoste és a Hilfiger is csak a kínálat alját jelenti. A nagy bátorságból végül csak egy eszpresszóra és egy melange-ra futotta, amiben viszont nem volt méz.

Láttam rajta, hogy a tévedésből Svájcba burkolózó olasz város, teljes erővel lenyűgözte. Németül senki nem beszélt, a pincérek még angolul sem voltak hajlandóak megszólalni, és ő ilyet még nem tapasztalt - de Svájcban vagyunk, miért nem beszélnek németül, amikor ugyanaz az ország?
Ugyan a német oldalon jöttünk be, de már jóval Lugano előtt minden olaszul volt csak kiírva. És akkor jött ez a végképp földrajzi, politikai, néprajzi határokon fekvő város, ami nem süllyedt el a feloldhatatlan ellentétek káoszában, ahogy a világ nagy részén az megtörtént volna, hanem ellenkezőleg: erőt, eleganciát, kifinomultságot, könnyedséget, és egyfajta utolérhetetlen fölényt szerzett belőle.

Lugano mindenképpen jó végszó volt. Szerpentinből, fáradtságból, szépségből, északolasz légkörből alaposan felkészülve indultunk neki, hogy a következő gleccsertó partjára autózva, megkezdjük a tényleges nyaralást Olaszországban.

(Képek este, mert otthon maradt az adatkábel. A rohadék.)

Csak sikerült, bocs a késésért.

süti beállítások módosítása