A legszabadabb pillanatok valamiért azok, amikor senki nem tudja, és senki nem kérdezi, hol vagy.

A többiek még aludtak, engem is csak az éhség vert fel, aztán egyből fejbe vágott a dübörgő,  másnapos fejfájás. Megszöktem a házból.

Úgy tűnt, hogy az egész világon semmi más nincs, csak ez az ellenállhatatlan, harminc fok fölötti, önkéntelen, zümmögő, csiripelő fényrobbanás. A reggeli pára utolsó foltjai sietve menekültek a lejtős, kis utcákon a víz felé, húztak, szívtak magukkal, és alig vártam, hogy meglássam megint azt a földszínek karéjába festett türkiz döbbenetet.

Mint egy ajándék. Ott volt, rám várt, érintetlenül, még senki nem zavarta meg előttem, és láttam, ahogy rohanó minihalak rémülnek ezerfelé a lábam előtt, mielőtt rám borult a kínoktól megváltó, folyékony menedék.

Éjszaka még nagyon részegen, pucéran, felváltva üvöltve és elcsendesedve, csillagmámorosan, egyszerre végtelenül bölcsen és végtelenül ostobán fürödtem a fekete égben és a fekete vízben, és ha úgy kellett volna meghalnom, beúszva végtelenek közé, egy percig nem bántam volna, de igazán mégis csak ekkor, reggel, egyedül és józanul éreztem azt, hogy

Megszöktem és megérkeztem. Életem aligpillanatainak egyike volt, a legutolsó sejtemig éreztem, hogy nem akarok máshol lenni, pontosan itt és így és örökké, itt akarok lenni, így, beleülni ebbe az élő, eleven, magyar térképbe, a párától feszülő, dagadó part körvonalának ölébe zárva. Pontosan tudtam, hogy hol vagyok, hogy otthon vagyok, a hátam mögött kezdődik, és szemben, ott, a tihanyi osztálykirándulások fehér foltján túl is minden nevet, várat és bort ismerek, a másik oldalon meg a hosszú órákon keresztül zakatoló, forró, műbőr ülések sínpárja visz le az örök üdülősorokon át, egészen Zaláig, és a medencén, a partokon túl is minden métert, követ, sziklát, utat, folyót, várost és falut, és a térképes Radnótit, és a földvári partot versbe másoló Szabó Lőrincet is nem csak tanultam, de értem, ismerem, szeretem.

Így akarok otthon lenni.