Rómába kurva szar utak vezetnek.

Ahogy ezt felhozom, már ezredszer teszem fel magamnak a kérdést, hogy ez vajon tényleg az eltérő mentalitás miatt van így, vagy a pénzhiány az oka? Valószínűleg nem lehet különválasztani egyiket a másiktól. Tény az, hogy amint elhagytuk a Laziot jelző táblát, drámaian megváltoztak az utazási körülményeink. És ez tényleg így történt, egyik-pillanatról a másikra, és én magam annyira meglepődtem, hogy a már milliószor hallott észak-dél különbség valóban ennyire vonalzókompatibilis, hogy rögtön azon aggódtam, hogy fogom ezt hitelesen visszaadni itthon? Mert ilyen nincs.

A valóság viszont azt mutatta, hogy van: egy csapásra elfogyott a jó minőségű aszfalt a kerekek alól, egészen Rómáig repedezett, nem javított utakon üvöltöttek a Twingo kerekei. A pihenőknél halmokban állt a feltorlódott szemét. Ordító volt a különbség, komolyan átfutott a fejemen, hogy miért mennék előre, délre, amikor a hátunk mögött, északon minden olyan szép volt?

Ez volt a legrosszabb szakasz, nem az eleve elutasítás miatt, hiszen azért időnként kifejezetten szép helyeken autóztunk, hanem mert például egy idő után egyszerűen elfogytak a megállási lehetőségek, az út melletti parkolók, esti pihenőhelyet sem találtunk. Végül egy tópart melletti üdülőövezet szélén állítottam meg a kocsit. Az egyik utca kihajtójánál jókora holt területet hagytak, a nem használt részt benőtték a bokrok és a gaz. Mire odaértünk már nem érdekelt, hogy aggályos-e ott parkolni vagy sem, egyszerűen megálltam. A kocsik két méterre zúgtak el mellettünk - nem sok pihenés jutott aznap éjszaka.

A Rómába való bejutás viszont kellemes csalódást okozott, fel voltam készülve egy igen méretes reggeli dugóra, meg hát egyáltalán: én még fővárost nem vettem be araszolás nélkül. Ehhez képest meglepően kellemes fekvésű és hangulatú elővárosok(?) után egyszer csak ott találtuk magunkat Róma szélén. Belebonyolódtunk valami egészen kacskaringós autópálya-bevezetőszakaszra emlékeztető hurokrendszerbe, amiből azt gondoltam, hogy a GPS valamit nagyon nem jól mutat: az nem létezik, hogy pár száz méter múlva elérjük a kempinget. A navigáció viszont nem gondolta meg magát, a női hang kérlelhetetlenül közölte, hogy kanyarodjak jobbra... és egyszer megláttam a rést a szalagkorláton, a kiakasztott zászlókat, hát lekanyarodtam, és hirtelen az autópálya-díszletek mögött egyszer csak ott volt Csodaország.

Talán ez volt a legszokatlanabb kemping, amiben valaha jártam. Először is hatalmas volt. Másodszorra a legmodernebb és legszebb, amiben valaha is jártam. A csupaüveg recepció úgy, ahogy volt, beillett volna egy korrektebb szálloda halljának is. Miután végeztünk a bejelentkezéssel egy elektromos kiskocsi vitt tovább minket a kemping felé. A recepció és a tényleges bejárat között volt egy jó 500 méteres bekötőút. Az a golfautó mást sem csinált egész nap, csak ki-be szállította az embereket a kemping és a recepció között.

Egyetlen hatalmas vizesblokk volt a területen, és ha csak fele olyan menő lett volna, mint amilyen - wellnessfürdőt idéző, színes mozaikcsempék, nonstop takarítás, véget nem érő klasszikus zene a háttérben -, de legalább kettő lett volna belőle, még sokkal jobb lett volna.

A klasszikus zenén először tényleg megütköztem, de aztán beláttam az előnyét a totális csenddel szemben. Így könnyebb volt ellazulni a keményebb pillanatokban, és egészen felszabadító volt egy-egy katarzisos rész felívelő tetején, fanfároktól és üstdoboktól kísérve győzedelmeskedni a nagy küzdelem után.

Ugyanakkor ez a kemping volt az egyetlen az eddigiek közül, ahol érezhetően törekedtek a vendégek lehúzására. Az oldalukon sehol nem említették, hogy fizetni kellene az internetért, pedig elkértek érte 2 eurót. Volt egy nagyszerű medencéjük, de vízbe menni csak úszósapkával lehetett. Szintén 2 euró. Tegye fel a kezét, aki úszósapkát cipel magával utazásaikor? (Nem, nem említették azt sem, hogy a medencét csak kotonnal lehet igénybe venni.)

Az áram ingyenes volt, de átalakító nélkül (három lyukból két lyuk) semmire nem ment az ember. Átalakító nélkül elindulni mondjuk egyértelműen az utazó hülyeségére vall, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem először száll meg félnomád helyen.

Az információs pult előtt irgalmatlan hosszú sorok álltak. Mindenki tájékoztatásra, valami extra információra, térképre, jegyre, bérletre és segítségre (pl. repülőjegy, taxi megszervezése, stb.) várt. Mindenki meg is kapta maradéktalanul, amit szeretett volna, de sokat kellett nyelni érte: külön figyeltek arra, hogy ne legyenek hatékonyak az irodában. Egyszerre soha nem állt bent két ember - aki bent állt, némileg unott és fáradt volt egy idő után. De ha már csak egy ember volt a pult mögött és lassan haladt a nemzetközi sor, olaszul viszont mindig öt perccel tovább tartott a viccelődés, akkor már legalább  szigorúan betartották a sziesztát, ami megint mínusz három óra rendelkezésre álló időt jelentett.

Szívünkhöz az út a hasunkon keresztül vezetett, Olaszországban voltunk elvégre. Ebben a kempingben ettük messze a legjobb pizzát, nem csak Olaszországban, hanem életünkben, és Mandula itt szeretett bele a crepes-be.

Ha valaki adott volna némi plusz időt és pénzt, minden további nélkül maradtunk volna még két napot, csak azért, hogy esténként fatüzelésű kemencében sült hajszálvékony pizzát együnk, hogy sört és kávét igyak, hogy Mandula leheletvékony, szalvétára hajtogatott, nutellával gusztán, visszafogottan, ízlésesen megkent palacsintatésztát tömjön magába.

Tizenhat voltam, amikor ezt megelőzően Rómában voltam. Mindössze egy napunk volt mindenre, ha jól emlékszem, de az biztos, hogy a koszra, zajra, szmogra, a gyalog megtett végtelen kilométerekre sokkal jobban emlékszem, mint a műemlékekre.

Róma állapota azóta sem javult sokat - legalábbis az én szememben. A kemping kijáratán túl zebra nélkül kellett átjutnunk a külvárosi vonat megállójához. Utunk három szalagkorláton át, négy felborított kuka mögött, az út széléhez lapulva vezetett. Az állomás és a vonat egy négyzetméterre jutó graffitimennyisége és húgyszaga simán verte a Budapest környéki szellemmegállókéit.

A Flaminiora megérkezve körülnéztük: egyetlen egy menetrendet találtunk - a pénztár ablakára kiragasztva, olaszul. Még szerencse, hogy az olasz turistaszükséglet szinten azért könnyen fejthető nyelv. Kitaláltuk, hogy mi jelenti az ünnepnapot, a hétvégét, aztán valahogy képbe kerültünk, hogy is lehet pontosan, illetve legkésőbb mikor muszáj visszamenni a kempingbe.

Róma, ha kell, elviszi a hátán a sok millió turistát, de nem törődik velük, van elég baja amúgy is. A két metró közül az egyik éppen nem járt, a metrópótló buszokról fürtökben lógtak az emberek, és senki nem tudta, hogy a következő mikor, merre, meddig megy. Az sem volt egyértelmű, hogy egy-egy busz csak parkol-e, vagy fel lehet-e szállni rá? Illetve felszállni fel lehetett, de megvolt az esély arra, hogy az ugyanannyira  tanácstalan helyi utazni vágyókkal együtt az ablakból végignézi ember, ahogy  - szerencsésebb utasokkal tele  - elindul mellette a valamiért nem a nyerőnek gondolt járat.

Az állomásról kigyalogolva arra eszméltünk, hogy gyorsturistaként a lehető legjobb helyen vagyunk: a Piazza del Popolon. (Természetesen templom, szökőkút, és obeliszk itt is volt, ezek nélkül nem tér a tér Rómában) Innen nyílegyenesen vezet be a város szívébe a Via del Corso, amire egy csomó látnivaló fel van fűzve, kezdve rögtön az egyik legfontosabbal, a Spanyol lépcsővel. Meg kell jegyezni, hogy Audrey Hepburn és Humphrey Bogart sokkal könnyebb helyzetben volt, a Római vakáció forgatásának idején még egymilliárddal kevesebb turista volt a lépcsőkön, illetve a városban egyáltalán. Most a világon szó szerint mindenki a lépcsőfokokon üldögélve akar nézelődni, fagyit nyalni és valami olyasmit érezni, mint ők ketten. Vagy  mint a lépcső melletti házban tüdőbajban és éhségben elhunyt Keats: valami álomszerűt, valami ködszerűen szépet.

Manapság a napsütéstől forró lépcsőn ülve egyedül a többi turistát lehet nézni, minimális humorérzékkel és iróniára való hajlandósággal egyébként ez is remek mulatság.

Rómát természetesen lehetetlen bejárni két nap alatt, de sokat segít, hogy a legtöbb látnivaló nincs beláthatatlan távolságban egymástól: Mire eljutunk a Colosseumig, láttuk a Piazza Veneziát, kicsit jobbra sasszézva a Pantheont, aztán mintegy véletlenül belebotlunk a Campo de' Fioriba, onnan csak egy ugrás a  Piazza Navona.

Nem lehet és bűn is lenne megúszni a muszájlátnivalókat, mert a Vatikánt, az Angyalvárat, a Forum Romanumot, a Colosseumot, és minden mást is tényleg látni kell, de a legjobb római tevékenység szerintem mégis a Pantheon (személyes kedvencem - Hadrianus azért állat császár lehetett) környékén beleveszni a kis utcákba, megkeresni a könyvben ajánlott legjobb fagyizókat, bután nagy gelatohalmokat nyalva, lelazulva, slattyogva boltokat meg embereket nézve lesétálni a Ghettoba, egészen a folyópartig.

A Trevi-kút esti látványosság. A kút a világ egyik legromantikusabb látnivalója lehetne, de - igen, megint a tömeg - az iszamos massza miatt külső szemlélőként csupán egy némileg bizarr kegyhelynek tűnik, ahol az emberek rituálisan addig dobálnak válluk fölött pénzérméket a vízbe, míg a fotózó el nem kapja a pénzérme villanását a tartott mosoly mögött. A Trevi-kút egy félév alatt ötszázezer eurót termel - ennyi maradt Fellini édes életéből.

Hogy a tömegnél maradjak: a Vatikánt nem tudtam Mandulának megmutatni. A könyv is azt írta, hogy ha nyáron utazunk Rómába, akkor már hajnalban menjünk a bejárat elé. Amikor megérkeztünk a Szent Péter térre, megértettük, hogy miért. A tér oszlopsorának ívének teljes hosszát leképezte az összefüggő sor. Esélytelenek voltunk a bejutásra.

Minden nyavalygás ellenére Róma mindig gondoskodik arról, hogy felejthetetlen maradjon, több ezer évi rutinja van ebben. Mandulának és nekem az idei év legbrutálisabb elázását tartogatta, amit a második nap kaptuk a nyakunkba. Délután már itt-ott dörgött az ég, de nem aggódtunk nagyon, mi azt tanultuk, hogy a nyári zápor maximum egy óráig tart. De nem a római. A római zivatar esővel kezd, kitartó munkával eléri, hogy kénytelenek legyünk előbújni a fedezékből, hogy elérjük a vonatot, és csak ekkor kezd rá igazán. Az irgalmatlan felhőszakadás végighajtott minket az összes kis utcácskán, kiűzött minden fedezék, eresz, kirakaternyő alól, végigkísért a Via del Corso teljes hosszán, hogy a víz alá merült Via del Popolón papucsunkat immáron már kézben tartva, mezítláb, röhögve, csúszkálva, kéz a kézben rohanjunk át a vasútállomásra, hogy az utolsó pillanatban felugorjunk az utolsó kocsira.

A vonaton magamat törölgetve, ruhámat csavarva azzal vigasztaltam az éppen maga ugyanúgy alatt kisebb tavakat képző Mandulát, hogy öt év múlva iszonyatosan romantikus emlék lesz. Tévedtem, már most is az. Rómát nem lehet nem szeretni.