A benzinkút- és autópályavilág bizonyos értelemben pont olyan, mint Japán, és most itt nem a kerekszemtágulásban szenvedő kisiskolás, nagymamabugyis csajokra gondolok, hanem például a bizarr telefonokra és a zöld kólára. A legelső tankolás egy Spar Expressnél történt, ahol véleményem szerint nem lehetett szabályosan közlekedni, kaptam is néhány méltatlankodó dudálást, a benzin viszont szinte olcsó volt, legalábbis az összes többihez képest. Az olaszok 1,8-1,9-éhez képest pedig akár le is zuhanyozhattam volna vele. A Spartankolás után bementünk a Sparboltba, ahol nem vettünk frissen sült Sparzsemlét, mert kurva hosszú volt a Sparsor, viszont ittam egy igen jó eszpresszót és Mandula is  rátalált spontán az út alatti kedvenc gyerekitalára.

Az osztrák ASFINAG autópályapihenő pedig a román, bolgár vendégmunkások Mekkája, alkonyatkor percek alatt kialakul egy határozottan Macskajajszerű piknik, egész nagycsaládok települnek ki a padokhoz, a papucsokból előkerülnek a duzzadt lábak, a lábasokból az otthoni ízek, és egykettőre egy kissé fáradtabb, de színes forgatag dobja fel az osztrák, tech-minimal Autobahnparkolót, ahol a magamfajta nyugati, tartózkodásos lenézést csak egy-egy olyan eltévedt autópályahuszár képviseli, mint éppen én, aki annyira meghökken, hogy az 1 euro/negyed órás tusolást a balkáni kamionos már a hetedik percben megszakítja, és olyan természetességgel adja át nekem a maradék nyolc percet, hogy komolyan megfordul a fejemben, hogy inkább becsukom az ajtót, és fizetek egy eurót, hogy újra kinyithassam. Aztán persze mégsem, a fehérvári Lenin lakótelepi ösztön segít, ezt most itt el kell fogadni, ingyen van baszod, úgyhogy belépek a szilárd halmazállapotúra töményített Barbon-Axe-szagba és letusolok: Hallstattban rám égett a póló, és a szélvédő mögött sem volt hidegebb, estére konkrétan ammóniabüdös lettem.

--

A Liechtensteinbe tartó úton mindössze két váratlan esemény történt. Az egyik az, hogy az egyik alagútnál legomboltak 8,50-re. Utólag kiderült, hogy ez a nagyon pontosan 13,972 km hosszú Arlberg alagút. És mivel ilyen hosszú volt, volt időm mesélni Mandulának a 2001-ben, a Szent Gotthárd-alagútban történt, kibaszott brutális balesetről.

A másik meglepetés az volt, hogy minden schengeni egyezmény ellenére Ausztria és Liechtenstein között igenis van határ, mármint persze, hogy van, de a határnak a klasszikus, bódés, határőrös értelmében van határ. Itt annyira meglepődtem, hogy véletlenül kettest raktam egyes helyett, amitől az enyhe emelkedőn nem indult el egyből a kocsi. Ez az apró hezitálás már elég volt arra, hogy kiváltsam Liechtenstein Lux Ádámjában a pavlovi, félreintős reflexet. A Wikipédia szerint Liechtenstein évente 64 új tartózkodásit ad ki, ebből 56-ot munkavállaláshoz. Ha ezt összevetem az adóparadicsom kifejezéssel, amit mindenképpen mindenki elsüt, ha Liechtenstein kerül szóba, akkor biztosra veszem, hogy a határőrnek egészen kopott vállízületei lehetnek.

Nem állítom, hogy egy Twingóban gubbasztó fiatal pár, másodélvonalbeli uniós rendszámmal, hátul hatalmas csomagokkal az a látvány, amire egy liechtensteini határőr feltétlenül vágyik, ezért nem is sértődtem meg, amikor egyszerre kérte el az okmányainkat, kérdezte meg, hogy mi a destination, valamint azt, hogy dolgozni jöttünk-e. Nagyjából egyszerre jutott eszünkbe az otthoni félkész lakás és az egész nagy, levegőben lógó, befejezésre váró életkérdés, és felröhhenve válaszoltuk, hogy jaj, dehogy, körbenézünk és megyünk tovább Olaszországba. Nyaralunk.
Ő ezen kicsit meglepődött, biztos azt gondolta magában, hogy Magyarország mégiscsak kurva jó ország lehet, bármennyire is félázsiai, hiszen egészenázsiai országok között is van azért egy-kettő egészen jó. Megnézte a a csomagokon terpeszkedő, nagy, karika alakú Quechua másodperces sátrat, magában keresztet vetett, hogy ezt lehetőleg ne Vaduz főterén verjük le, aztán továbbengedett minket.  

A liechensteini határt valahol Feldkirchnél léptük át, és attól eltekintve, hogy a határon tényleges határátkelő van, meglepően dicstelen volt ez a történelmi pillanat: egyszerűen (ugyanaz) az "osztrák" falu folytatódott tovább. Persze egyből fekete, maffiarendszámos autók parkoltak mindenhol, de ezt leszámítva, Liechtenstein az egy gazdag, osztrák falu. Tartomány.

Vaduzban egy lélek sem volt este nyolc fele, amikor odaértünk, egyedül a neonzöld városi buszok jártak pár percenként. A neonzöld nagyon tetszett Mandulának. Tény, hogy ilyet a BKV soha nem vállalna be, bár szerintem bármelyik bkvkéket is nézzük, jobban járnánk.
Sétáltunk egy darabon a vár alatt elnyúló kis főutcán, megnéztük az egyébként tényleg haláltáboros krematóriumra emlékeztető Landtagot, az előtte kiépített steril teret, a továbbkanyargó ugyanolyan steril, minimalista és valószerűtlenül tiszta utcarészleteket. Összesen három kávézó mellett mentünk el, ahol élet jeleit véltük felfedezni. Ezeken kívül egyetlen egy szuvenírbolt volt nyitva, ami teljesen valószerűtlen módon dugig volt ázsiai turistákkal. Nem tudom, hogy ők honnan és mikor érkeztek, de nyomuk sem volt odakint az utcákon. Se busz, se lemaradó látensjapán, fényképfetisiszta útitárs, semmi. Lehet, hogy a boltban laktak, vagy ők már féreglyukakon keresztül közlekednek, nem tudni.
E boltban könyveltem el a nyaralás első és nagyjából egyetlen komolyan csalódását: Mandula megvétózta a liechtensteini hűtőmágnest, pedig ilyen alkalom nem sok van az életben, hogy ilyet vehet az ember. Szomorúan lefotóztam a valaha látott legnagyobb svájcibicska kínálatot és visszabandukoltunk az autóhoz.

Mit lehet felfogni fél - egy óra alatt egy ilyen világból? Valószínűleg még csak megsejteni sem lehet, hogy milyen lehet igazán itt élni, de azért az egyik díszjárólap sokat segített az ügyön. Az volt rádicsekedve, hogy: "Wir leben hier und fühlen uns wohl! Vielen Herzlichen Dank! - Die schweizer Bürger im Fürstentum Liechtenstein"
Ha a nagy jóérzésből még az itt élő svájciak is táblát is csináltatnak, akkor azért különösebb baj errefelé nem lehet. Azt hiszem megtaláltuk az első világ közepét. Szép, steril, este elcsendesedő, olyan, mint egy hibátlan Lego City a játékprospektusokban.

 --

A hegyektől komoran árnyékos, egyre inkább sötétülő amúgy is sötétzöld és sötétszürke úton pont akkor kaptuk el a Svájcot jelző piros táblát, amikor megfordult a fejünkben, hogy ideje lenni nekiállni parkolót keresni az első éjszakához.

Az útszéli pihenőben a kuka volt az egyetlen társunk. Hideg volt, és az első élestesztben kiderült, hogy a Primus gázfőzők legolcsóbbikának nem erőssége a szél elleni küzdelem, úgyhogy dermesztő anyázások röppentek fel az égbe, addig a pillanatig, amíg készen nem lett a kínai, csípős tésztaleves. A nyerő megoldás az lett, hogy kezembe fogtam a gázfőzőt, a másikba a lábast, beültem a oldalvást az első ülésbe, Mandula pedig háromnegyedig behajtotta az ajtót, hogy elég szelet fogjon el, amíg én mobil tűzhelyet játszva megfőzőm a tésztalevest.

Azon túl, hogy a gázfőző extrém érzékeny a szélre - ez azért többször is anyázásba fordult -, annyi volt mindössze a probléma, hogy a szeleptömítésből kisebb darabok kezdtek el leválni, ezek megakadályozták a gáz  továbbjutását a rózsába. Szerencsére erre elég hamar rájöttem, lenyiszáltam a magát megadó gumidarabkákat, és minden ment tovább hibátlanul. A mountexes csávó a a legnagyobb, 450 grammos gázpalackot ajánlotta a kéthetes utazásra. Drágának nem volt drága 2500-ért, és bőven kitartott. Nem akarom azt írni, hogy a felét visszahoztuk, de maradt benne még bőven. Azt a kiszúrós fajtát nem akartam két hétig a kocsiban cipelni, mert tartottam tőle. Nem lehet szétszerelni, több helyet foglal, és akárhogy is, de nem éreztem a kiszúrós technikát olyan biztosnak, mint a csavarosat. Mindazonáltal pont, hogy a Primust nem láttam senkinél, ellenben a Campingaz márka, az minden második kempinglakónál képviseltette magát, minden kemping boltjában árulták is.

Az első éjszakán én tökéletes biztonságban éreztem magam, Mandula viszont először szembesült a kocsiban alvás összes bizonytalanságával. Idegen zajok, a szellőzéshez picit lehúzott ablak, kézifék, ajtózár. Nem segített az ügyön, hogy meglehetősen hideg volt, a szemközti hegyen megakadtak a felhők, és elkezdett esni az eső. A legaranyosabb momentum azonban az volt, hogy Mandula, mint minden igazán jóravaló, pizsamás kispolgár, az ágy mellé tette a papucsát. Csak reggel szembesült azzal a ténnyel, hogy az ágy mellett az egyben a kocsi mellett is van, és, hogy a Riderek nevükhöz méltóan lovagolták meg az éjszakai esővizet: méterekkel odébb találtuk meg őket.

Amivel én szembesültem, az volt, hogy talán tényleg nem véletlenül invesztálnak az emberek olyan profi hálózsákba, mint például Mandula thermofiszemfaszom Campusa, mert az én két-háromezer forintos, decathlonos, Quechua s20 hálózsákomban rettenetesen, de nagyon komolyan szarrá fagytam a svájci éjszakában.