A nyarak soha nem múltak gyorsan. Megéltem, megszenvedtem, átunatkoztam minden egyes nyár, minden egyes, végtelenül hosszú pillanatát addig a pár napig, ami a soha véget nem érő három hónapból az igazi nyaralást jelentette.

Nem tudom, mik voltak azok.

Ami bennem maradt, az akár kétszeri kényszertáborozás egy nyár alatt, a nagyszülők kert- és udvarbörtöne, a rengeteg könyv, a sajáttá csak a fantázia a valóságot állandóan korrigáló motorjával váló papírkalandok.

A nyaraknak alig akart vége lenni, a nyarak leginkább a saját környezetemből való kiszakítást jelentették,  mégis megmaradt belőlük millió ízes, illatos, színes emlékrajzlap.

Egy hét és július közepe lesz, ami még mindig jobban hangzik, mintha azt írnám, hogy már július nyolcadika van. Pedig még el sem kezdődött a nyár, hiába van másfél hete harminchárom fok, az idő ugyanolyan fizetéstől fizetésig tartó, óriási, egy hónapos léptekkel halad, és hiába könyörgöm, hiába szórnám újra szét a barna hangyaperceket a tyúkok, zöldségek, pincék, páfrányok, táborok, menzák, kirándulások, termek, meccsek, rózsabokrok, delfin könyvek, dió- és cseresznyefák között,  a felnőttlét óriása nem hall, nem lát. Bármit teszek, akárhogy strandolok, akárhogy fújom a matracot, akárhogy bulizom vagy ejtőzöm, az óriás minden lépésére csak egy-egy pillanat jut a nyárból.

Mostanában már csak azokra a pár napokra emlékszem, ami az éveken pillanatok alatt átrohanó nyárból az igazi nyaralást jelentik.

A munkahelyemen vagyok.