Azt hiszem az önbecsapásban elérhető maximum az, amikor tényleg minden egyes szarásnál elhiszem, hogy most aztán leadtam hét kilót. Milyen lapos lett már a hasam!

Ha belegondolok, azért nem volt könnyű idáig eljutni, de a lényeg az, hogy sikerült, most már csak le kellene jutni a hegyről.


Én is rossz evőként kezdtem a karrieremet, ugyanaz az vasárnapi, ázott kelbimbót, kakastökét és csontos húst nem zabáló idióta, cukros szájú rohangálógép voltam, mint minden egyébként valószínűleg normális kisgyerek. Csoda, hogy túléltem ezeket az éveket, mert valami nem annyira elfojtott agressziónál fogva többször is megpróbáltak eltenni láb alól például ecetes lében úszkáló salátalevél vagy csirkecomb torokra dugásával, de a gumikígyó iránti szeretet és az élni akarás mindennél erősebb volt bennem.

Valószínűleg ekkor alakítottam ki a mindennél és mindenkinél gyorsabb falótechnikámat, mert tényleg kibaszottul gyorsnak kellett lenni, ha a nagyanyám kisszekrényéből akartam Bohóc vagy Lottó csokit ezer éves, ráragadt papírú Tuttifruttit lopni, arról nem beszélve, hogy az otthoni bárszekrénynek volt egy igen hülye, kattanó mágneszárja, a következő vendégeknek eltett, és az előző vendégeknél már felnyitott, roppanásmentes ropi ráadásul el volt bújtatva az üveg Éva meg a tojáslikőr mögé. Hát a faszom. Nehéz gyerekkor volt, gettó meg minden.


Az állandó menekülés még az első fanszőr előtt meghozta a biztonság utáni vágyakozást és előbb ettem meg három telibekent májaszsíros kenyeret a Disney bemutatja alatt, minthogy rárecskázzak Kristin Dattilora (D.J-re) a High Hullból (A suli, de gáz, nem ismered?), mert mondanom sem kell, hogy már akkor sem a fővágányon mentem, ami a csajokat illeti. Kellett valami plusz a lelkemnek. A májaszsíros kenyérről annyit, hogy az egyrészt számomra az anyám konyhai zsenialitásának egyik legnagyobb bizonyítéka, másrészt, nem tudom, hogy mikor kezdődött a Disney sorozat, de tuti, hogy az utolsó, másodikféléhez befalt sült krumpli még le sem ért a gyomromba, amikor utánaküldtem a következő hadsereget. Egyszerűen nem volt elég, hogy végre jól érzem magam vasárnap délután a tévé előtt, mert végre béke van, még rá kellett erre erősíteni valamivel.


Nekem valahol itt kezdődött a film, majd az esti film előtti zabálás, nem a moziban, mert olyan picsa drága volt minden a Köztársaságban meg a Petőfiben, hogy mi ezt a tevékenységet nagyon komolyan vettük, nem is moziba, hanem filmszínházba mentünk, nem is mentünk, hanem látogattunk, tényleg csak az Indiana Jones, a Nicsak ki beszél, meg a magyar és az igazi Bud Spencer miatt, nem csak úgy, szórakozásból. (A Terence Hill néha nagyon hiányzott, mert a szőrös nagydarabnak még a beszéd- meg a pofonhangja is ugyanaz volt, de az a még csak nem is szőke, magyar majom az betette a kaput, de kurvára.)


Aztán jöttek azok az imádott évek, amikor egyszerre akartam öngyilkos lenni meg megkúrni minden csajt és nem volt elég, hogy a Danubius kívánságműsorából meg Ákos lemezekből kellett két teljesen eltérő célú - depis meg pettingelős - válogatáskazit összeállítani, hanem még évről-évre kövérebbnek is éreztem magam, amivel csak az a baj, hogy még 22 évesen is nagyobb volt a két fülem egyenként, mint amúgy az egész arcom. A belem mondjuk tényleg kiállt, mert annyira nem volt gerincem se anatómiailag, se emberileg, hogy állandóan ilyen jancsigiliszta pózban tartottam magam.

Gyerekek, az a helyzet, hogy kurvára nem volt egyszerű eljutni a 87-re. Kellett például hozzá az, hogy egy év másokra főzés után végre mindenevővé váljak és megértsem és élvezni tudjam a világ majd összes konyháját és ízét. Legalább ilyen nehéz dolgom volt az ivással is, évekig kellett vedelnem a sört, hogy végre igazán szeretni tudjam.
 
Ahogy egyre feljebb másztam, néha elfogyott a levegő, mérsékelnem kellett a mozgásomat, napi sok-sok órát kellett ülnöm, maszatolnom, mert leginkább csak este lehetett kicsit feljebb ugrani.

Közben pedig mindvégig azon aggódtam, hogy már túl magasan vagyok, hogy picsába fogok innen lejutni? Egy idő után már lefele kompenzáltam, hogy nincs baj, meg lehet oldani, minden évben mindig fogyóztam, ami annyit jelentett, hogy egy hónapig eljártam gyúrni, néha körbefutottam a Margitszigetet, és fűrészporkenyeret ettem három napig. Menni fog, már fogytam. Születésnapomra lefogyok, nyár elejére lefogyok, nyaralásra lefogyok, ha nagyot szarok, lefogyok.

Aztán ahogy állandóan fogyóztam, csak meg lett nagy nehezen az abszolút csúcs, a tavaly karácsonyi 89, most meg az én személyes kis K2-öm ücsörgök, a 87-en.

Május 2. óta ott voltam minden verekedésen, aztán volt még, hogy összesen 3 óra 9 perc alatt lefutottam 27,56 km-t, de még csak el sem mozdultam a csúcsról. Ugyanúgy a 87-en ülök, mintha nem mozogtam volna semmit.

Rossz evőnek kellene lennem újra. Lehet, hogy az tenne jót, ha megint csak gumikigyót és üdítőitalport nyalnék-szopnék egy évig vagy kettőig.