Az univerzum legnagyobb talányai között vannak azok a feldobott, feltételes pillanatok, amikor találkozol valakivel. Nem egyszer, életed során többször áthúzza egymáson ugyanazt a két tésztacsíkot a legvidámabb, mindig kacagó kalácsfonó. Ha engem kérdeztek, én azt mondom, hogy nulla huszonnégyben alaphangon sakálrészeg és fogalma sincsen, hogy már milyen követhetetlenül random fonatba rakja életem még mindig kelő tésztáját, de kisütni magától soha nem fogja.

Pont múltkor gondoltam erre, de aztán nem írtam le, hogy milyen értelmezhetetlenek ezek a házsarok- és metrópillanatok. A lánnyal, akiről ez eszembe jutott először a Molokoban találkoztam, ott göndörödött egy fiatalértelmiségi csoport közepén. Az a fajta idealista típusnak látszott, aki hisz valamiben, világtörténelmi pillanatok idején forradalmi csoportot, ennek híján kocsmai bölcsészeket vezet. Lehet, hogy csak azért gondoltam róla ezt, mert mindig így képzeltem el Leon Uris és társai regényeiben a zsidó lányokat: nagy, zabolázatlanul göndör haj, mélyen ülő, világító kék szemek, hosszú, de szép orr, az egyértelműen széphez kissé túl csontos, de tekintetet megragadóan  karakteres arc. Akár görög is lehetne, de nem az.

Másodszor már nem tudom hol futottam bele, de harmadszorra a Fehérvári út egyik lelket rázó villamosán, és akkor beindult ez a gondolatmenet, hogy miért dobja fel a Pék újra és újra ezeket pillanatokat, hogy nem tudom, hogy lehetőség lenne ez, vagy csak vizsga, kísértés, vagy csak egyszerűen az emberi elmének felfoghatatlan véletlen, ami éppen ezért jelentést próbál belevinni ebbe a rendezettnek tűnő káoszba? És ahogy lopva, de megérezve, lebukva néztem, tudtam, hogy megint nem kapok választ, mert nincs előre meghatározott jó vagy rossz, nekem kell döntenem, hogy milyen szabályokat építek magamnak, mert senki nem fogja megmondani. Millió dolog tartott vissza, pedig mindennél jobban éreztem a társadalom erkölcsiségének esetlegességét, kijátszhatóságát, mert simán, félelmetesen egyszerűen lehet azt mondani, hogy szarok rá, nem érdekel. De valahogy dönteni kell az elején, közepén, a végén, és soha nem tudod meg, hogy jól vagy rosszul döntöttél-e, vagy lehetett-e volna jobban, vagy éppen rosszabbul dönteni.

Érezte, hogy figyelem, de nem tudta, hogy ez már a harmadik alkalom, igazából ezt az egyet is csak három másodpercig tartották benne az automatikus ösztönök, aztán az ajtó kinyílt, leszállt és elment megint a pillanat, legalább századjára az életemben. Soha nem tudni, hogy lesz e következő. Vele.

 
- -

A következő mással most vasárnap történt, ahogy az alcsúti arborétum pénztáránál szólított meg egy hang a hátam mögül, hogy picit álljak félre, hadd menjen be a kisház ajtaján.

Szikrázóan eredeti vörös, hullámos haj, ezernyi szeplő, ívelt szemöldök, gyönyörű járomcsont, széles száj, fehér fogak, törékeny arc, filmbe vagy újságba valóan klasszikus szépség. Hátrafordultam, aztán elcsodálkoztunk egy magunkból kiszorított, zavart párbeszéd alatt. Hát te?

14 éves korom óta tudom, hogy létezik, hogy a mellettünk lévő házban lakott, hogy a szüleinek Mazda 626-osuk volt. Bulik, beülős helyek, bevásárlások, városban sétálások, két-három pillanatok kábé tíz éven keresztül, amíg el nem jött az áttörés, a közös ismerős. Megtudtam a nevét, szóba állt velem, beszéltünk egymással, tökéletesen összeszartam magam, teljesen lefagytam. Nem voltam kész, csak annyira, hogy  úgy csináljak, mintha kész lennék. Végignéztem, ahogy a közös ismerős unokatestvére szépen eludvarolja előlem.

És megint itt van, a világ végén egy pénztár előtt újra leteszi mellém a Kalácsfonó ugyanazt a fonatot, amit már hosszú évek óta nem láttam. Nem tudom miért, vagy van-e miért egyáltalán, talán csak még mindig én vagyok a miért maga, fogalmam nincs.

Mandula azt mondta, hogy furcsa vagyok, azt válaszoltam, hogy nem feküdtem le vele, és nem is volt semmi köztünk. Ez igaz is, valószínűleg így van jól, vagy nem, csak kihagytam, talán csak kísértés, talán csak vizsga, talán semmi sem, és csak én vagyok az örök miért és ha mesebeli hercege, de valahol biztosnak tetszik, hogy abszolút biztos soha nem leszek e kérdést illetően, talán majd csak egyszerűen elrejtem, mint a csodálatos elme  önnön ragyogásának kurvára sötét árnyékát.

Mandulának is voltak majdnem, de nem emberei, mindenkinek voltak, de folyton azt érzem, hogy csak én gondolom tovább, csak én nem vagyok kész soha, csak nekem fonódik tovább, vagy csak elképzelem, ami már majdnem ugyanaz, csak én teszek fel kérdéseket és még további tízet azután, csak én nem értem, csak én látom át az ezernyi, milliónyi szálat, csak én egyensúlyozok örökké az adottság és átok határán, csak nekem kell folyton megállás nélkül döntenem, úgy, hogy soha nem lesz vége, hogy dönteni kell, dönteni, dönteni, dönteni.

És, ahogy utánatúrtam a közösségi hálózatok és a net mélyét, a saját múltamat, ott láttam a sok harmincegy-két éves sok-sok fonatot, akikkel én voltam, én is voltam, akik másokkal voltak, ott voltak, ahol hagytam őket, vagy teljesen máshol akár több kereszteződés után,  gyerekük van, nem tőlem vagy nem attól a mástól, akiről tudom, hogy ők úgy gondolták, szerettem volna nekik mondani, hogy látlak benneteket, tudok rólatok mindent, csak egyet nem, hadd kérdezzem meg, hogy így lett a jó, vagy tudod magadról, hogy ez csak a sokadik vágány, hogy vissza kellene bontani, vagy éppen tovább fonni, hogy azért vállaltad így, azért álltál meg, mert itt volt az idő és nem akartad tovább, vagy így vagy boldog, így akartad, így vagy jó helyen?

Azt hiszem a hitet azért találták ki, hogy ne kelljen feltenni több kérdést, hogy lehessen valahogy élni, mert ők is pontosan tudták, hogy túl nagy mindaz, ami odakint van. Egy kisebb világ kell, egy út kell, irány kell, hogy önmagunk előtt értelme legyen.