Egy jó darabig meg sem mértem magam, mert nagyon féltem, hogy semmit nem fogytam. A kontúrokkal van a baj, meg azzal, hogy minden nap látom magam. Ha legalább az egyiknél elérhető lenne egy jelentősebb változás, az nem lenne baj. Ha számít valamit, akkor én az elsőt választanám. Megváltozott áramvonallal nem panaszkodnék, hogy minden nap pózolnom kell egyet a tükör előtt.

Aztán egyszer csak ráálltam. Szó szerint, a mérlegre. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a dühből kitartott rohamnak azért matekos eredménye is van. Valahol 84-85 körül voltam, pedig nem is napi legkarcsúbb pillanatomban határoztam el magam.

Egy ideig úgy éreztem, hogy 84 az, ami alá nem fogok beférni. Aztán befértem, egyből 83,6-ig szaladtam el, és az volt az érzésem, hogy bazz, ez tényleg megindult, és hirtelen minden lehetségessé vált. De másnap reggel hiába voltam 83,9, úgy éreztem tartósan 84 alatt maradni lehetetlen dolog.

Ma reggel pontosan 84 voltam, hiába döntöttem meg újra tegnap este, 30 fokban, a saját rekordomat a szokásos 5,38 km-en.

Elég csak kicsivel többet kajálni, és egyből másfél nap, hogy elérjem azt, ahol előtte voltam. A diéta kezd kifáradni. Nem is, nem is a diéta, inkább az ötletek. Ez a legfárasztóbb, minden nap kitalálni valamit a lelkemnek és a gyomromnak. Kitalálni aztán beszerezni.

Egy idő után csak fásultan rágcsálom a bemájkrémezett forgácslapot, a faszom talál ki valamit, meg megy el újra boltba. Kevesebbet reggelizem, egyszerűen unom  a hűtő lightot. Inkább a gyümölcslétől és a kávétól vagyok tele, mint bármi mástól, de az pozitív, hogy így is simán kibírom már délig. Azelőtt két nagy karéj telipakolt álomszenyával sem.

Az ebéden lenne még mit húzni, bár a full széndhidrátot kifejezetten kerülöm, a kalóriás értékeket azonban úgy sejtem, telibeszarom.

Azt hiszem két hete - vagy csak múlt hét volt az? -, amikor minden energiám elszállt, egy hangyát nem tudtam volna megölni. Nem mozdultam semmit se, minden délután aludtam, de ugyanolyan fáradt voltam. Nem tudom, mi rángatott ki belőle.

Az edzés, a futás, a meleg, mind-mind iszonyatos, a kánikulában mozgás kifejezetten kín, de már a június végi krav-maga vizsga óta folyamatosan az van, hogy a saját és mások által termelt, néha már ammóniabüdös izzadságfolyamban csúszkálok.

Már nagyon nem esik jól, ha tele vagyok, ugyanakkor az éhség miatti düh és ingerlékenység alig csillapodik.
Kicsit azért jobb a helyzet.

Persze a mérlegelésre is letöltöttem egy alkalmazást, ezek a szarok azért csodát tudnak művelni a motivációval, az tény.

Tegnap életemben először futottam zenével a fülemben. Az első km-en iszonyatosan zavart a bedugós fülhallgató búvárhang effektusa. De nem esett ki a fülemből, sőt, pedig nem jutott sok porc a fülembe. A zsinór sem lötyögött egy idő után rossz helyen. Az elején nem éreztem a saját ritmusomat, teljesen szétesett az egész, az segített, hogy az endomondós csaj biztatóan a fülembe súgta, hogy megvolt az első kilométer, és ahead of target vagyok. Lassan a helyére került minden, nagyjából éreztem, hogy mi újság a lábaimban - nem változott semmi, nem történt se csoda, se katasztrófa - aztán egyre inkább csak a zenére figyeltem. Egészen a negyedik km-ig, amikor már kurvára idegesített, úgyhogy sima lihegésre váltottam.

És ez csak kb. 5 kiló története. 87-ről indultam. Talán a pólóm nem domborodik annyira, de igazából semmi látványos dolog nem történt. Lapos nem lett, az tuti.

Minden kilónál azt érzem, hogy nem tudom, hogy lesz meg a következő. Elképzelni nem tudom, hogy egyszer majd 82 kilót mutat a mérleg. Nem tudom, mit kellene még pluszban odapakolni, hogy 83 alá csússzak. Vagy ha ezen a pályán maradok, csigatempóban, de vég nélkül fogyni fogok? Nem hinném.

Imádom és gyűlölöm a kenyeret. Az evést. Annyira szeretnék jókat zabálni.