Ja, semmi különös, az előbb kint voltunk a kertben, a Frittmannal, meg az Olivérrel, ja, az Irsaival, jó gyerek, az-az, ismered.

Hihetetlen idő van, úgy bódít az orgonaillat, komolyan mondom, hogy a legutolsó remete is szerelembe esne az első hangyába, ami arra jár. Néztük a Göncölt, meg hát ezt a sok embert, aki otthon volt az ablaka mögött, aztán csak így csendesesen koccingattuk, nem volt semmi különös.

De én mondom neked, hogy az emberek nem tudnak élni, fogalmuk sincs, mekkora kincs van az ajtajuk előtt, mert rajtunk kívül egy mukk nem volt lent, én komolyan mondom, megbolondulnák, ha egész végig bent kellene lennem, hát elég nekem a tél, akkor sem tudok már magammal mit kezdeni.

El is mentem futni még sötétedéskor, olyan kellemes volt a levegő, hogy meg se izzadtam, komolyan mondom, pedig ismersz, milyen vagyok.

Ejj, hát látod, vakok ezek, nem tudják mi vár rájuk idekint, pedig keseregnek egész nap, de amikor élni kellene, azt sem tudják merre, hány méter, kár beléjük a rossebb is, de panaszkodni azt tudnak. Na egészségedre, öregem.