Ugrás a tartalomhoz
jan. 22. 2013
Címkék: politika

Tarlós, a Jóisten, és a közösségi média

Nem tudom, hogy melyik jelzőt használjam az

  • egészen merész
  • kibaszottul cinikus
  • kurvára pökhendi
  • rémisztően buta

közül arra, hogy Tarlós a Jóistent keveri bele a közlekedés teljes lehalásába, amikor ha más nem is, de mindenkit érintő,  teljesen nyilvánvaló, totális bénázás/szándékos spórolás igazán eggyé kovácsolja az embereket. Norbitól elkezdve, Lucián keresztül a fél facebookkal bezárólag mindenki az egyetlen közlekedő hókotrót vadászta aznap. Ja, és ha a Jóisten nem is, de azért meteorológusok csak-csak szóltak időben, nemdebár.

jan. 21. 2013
Címkék: blog 6

Panamericana - a beteljesülés

Tényleg nagyon aggódtam, hogy a blog pontosan olyan álszent módon fog befejeződni (egyszer), mint minden 19. századi regény, egy csepp testnedv nélkül. Örömmel jelentem, hogy utazása alatt Bede Márton legalább egyszer nem tudta, hogy hova tegye a lábát.

jan. 16. 2013

Material girl

Évek óta ugyanazokat a dolgokat akartam magamnak. Egy jó bringát, Egy jó telefont, egy jó fényképezőgépet.

A Galaxy Note 2 lett volna a következő cucc a sorban, de Mandulát, mint az én jótevő, sváb perselyemet, nem lehetett feltörni, akárhogy csűrtem-csavartam, ő egy olyan lány, akit anyagiak tekintetében ezer lábbal áll a földön. Miért rossz a Galaxy S2? Mi a baj vele? Semmi. Nem rossz. Szeretem. Akkor miért? Mert a Note2 még jobb. Hát ez kevés volt. Mondhattam volna ugyan, hogy az én tartalomfogyasztásom mellett van helye annak a brutálisan nagy méretű kijelzőnek, hogy pont nekem jó dolog lenne műceruzával jegyzetelni, de ezek nem igazi érvek. Ez csak a szokásos még több, még jobb, amikor a jelenlegivel sincsen semmi baj.

Aztán csillapodott az őrület. A Galaxy S2 a mai napig egy kurva jó telefon. Nem lassú, de kifejezetten gyors. Mindent tud, nem kell kompromisszumot kötnöm, egy darabot sem: a legmenőbb rendszer fut rajta, minden szomszéd gyerek az androidra fejleszt, a telefon meg akadás nélkül adja. A legtöbb ember ennél butább telefonnal járkál, még égőnek sem mondhatom.

Maradt a Galaxy S2. Meg pénz a zsebemben. A fényképezőgép, mint feneketlen pénznyelő zsák annyira adta magát, hogy nem is értem, mit akartam én a telefon vonalon egyáltalán, és mivel ilyenem nem volt, de mindig is akartam, így Mandulát is ki lehetett cselezni.

Ugyan a telefonjaimban már jópár éve volt pornómms készítésre alkalmas berendezés (azottpinavagynem), a Galaxy-ben szerintem önmagához képest egy korrekt megoldás van, mert akár filmet is forgathatok vele fullHD-ben, az androidon burjánzó különféle képrögzítő szoftverekről, agyoneffektprogramokról ne is beszéljünk. De a hiányérzet mindig megmaradt, mert jó, látom a témát, nagyjából tisztában is vagyok, hogy mitől nézne ki jól az ki egy képen, amit élőben látok, de IGAZI fényképeket akartam, National Geographicot. Állatosat.

A tükörmentes, cserélhető opbjektíves gépek, meg a telefonok, bárki, bármit mond, lassan megölik a nagy, fekete, zárhangos gépeket. Dinoszauruszok lesznek, és ahogy ők megölték a filmes gépeket, úgy a tükörnek is elavulás lesz a sorsa. Persze sokan ezért kapásból háromszor fejeznének le, de én meg úgy látom, hogy attól függetlenül, hogy kik és hányan használnak még filmes gépet, ezen nincs mit vitatkozni.

Először én is MILC (nem tükrös, protézises) gépet akartam, mert miért ne, mert miért költsek egy éppen lecsengő technikára? Elég sok fotóbuzi kollégám volt már az évek alatt, de a jelenlegi abban különbözik az előzőektől, hogy nem faszkalap. Neki elő is mertem adni a szükségszerűen naiv gondolataimat. Ő győzött meg arról, hogy mivel faszt sem tudok az egészről, talán nem kellene rögtön kétszázezret költenem egy alapfelszerelésre, majd további százezreket objektívekre, amikor majd többet is akarok, annál mint, amit az alapobjektív nyújt.

450.jpgÍgy következett az az egy hónap, amikor kiolvastam az internet tükörreflexes gépekről szóló részét, aminek pedig az lett a vége, hogy Mandula óvatos félinformálása után kétszázezernél sokkal olcsóbban enyém lett egy használt Canon 450d, ami még sokáig sokkal többet fog tudni, mint én. Minden nap lapozgatom a kölcsönkapott, National Geographic Fényképezőgép félhülyéknek című könyvét, meg a gép használati útmutatóját. A fényképezést tényleg tanulni kell, eléggé hasonlít az autóvezetéshez: túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, és az meg főleg külön képességet igényel, hogy szexelni tudj közben. Egyszerre kell megküzdeni a rekeszértékkel (mekkorára nyíljon ki a fényképezőgép szeme. Tud olyat, hogy nagyon csodálkozik, és olyat is, hogy gyanakvóan hunyorog), a záridővel (milyen gyorsan pislogjon. Tud olyat, hogy gyorsan pislant egyet, de olyat is, mint amit Ryan Gosling csinált a Drive-ban). El kell döntened, hogy mi legyen a mélységélességgel, de előbb fel kell fognod, hogy mi az a mélységélesség. Aztán be kell nyálaznod az ujjad, hogy merről fúj a szél, és ügyelned kell arra, hogy amit le akarsz fényképezni, az ne csak úgy legyen, mint tíz deka kutyaszar a belvárosi utcasarkon, hanem, hogy esztétikus és/vagy üzenetértékű legyen. Minimum el kell kenni, vagy be kell csomagolni. És ez még csak a fele a történetnek. Mert direkt hibázni is kell néha, alul-, vagy felülexponálni, meg még ott van egy csomó olyan dolog, amivel bármikor zavarba lehet hozni egy kevésbé felkészült kattingatásbuzit: fénymérés, fehéregyensúly, autófókusz, manuálfókusz, gyújtótávolság, nagylátószög, tele, expozíció, HDR, érzékelő, fullframe, 35 mm, rekeszelés, és minden fogalmak legrettenetesebbike, az ISO. Az ISO-t bazmeg ráadásul számozzák, mint a rendőrvicceket és bizony előfurdul, hogy csúnyán belenyúlsz. És akkor még jönnek a különféle objektívek, vázak, az ezekkel kapcsolatos vallásháborúk, meg természetesen a túl sokat elért, túlmagabiztos profik megnyugtatónak szánt, de csak még jobban elbizonytalanító mantrája: nem a technika számít, csak fotózz!

És akkor ott áll az ember egy nagy fekete géppel, ami mindezt tudja, meg aminek lejár az eleje a Gellérthegy előtt, és nem meri elkattintani a gépet, mert nem állított át legalább három dolgot előtte, meg egyébként is: a téma agyon van fotózva. Mert a világon mindenki fotós, és ennek a fele ért is hozzá, aminek a fele, meg is mondja a tutit.

A magyar fotósblogok, amikre ráakadtam, kb 2008-2010 között voltak a csúcson. Aztán a java mára már nem frissül, vagy már elmondtak mindent, amit el tudtak, vagy akartak mondani, vagy belefáradtak a trollokba. Vagy bezártak, vagy híradóvá szelidültek, vagy félegoblog lett belőlük, ilyesmik vannak.

A Flickr már nem menő, vagy már éppen újra az, meg van a 500px, na meg a Facebook, mert megosztani muszáj. Ossz, de ne túl sokat, legyen önkontrolod, válogass, tudj mindent, de azt csak mértékkel és teljes végiggondolás után használd, és persze csak fényképezz.

Ahogy látom a fényképezés azért akárhogy is, de nem üzleti ügy a világnak. Meglehetősen személyes.


marcopolo.JPG

jan. 15. 2013

A szem

Rékát ugyan fenntartásokkal kezeljük, mert Zoli régi oldalán beszólt a blogomra egy suhintósat (valami szépelgősre, túlgondolósra kihozott fikázást kommentelt be, amit már nem tudok belinkelni, de a lelkemben örökre ott marad), és lazán cigányozott is egy hárompontosat, amikor ellopták a táskájából a fényképezőgépet Rigában, de ahhoz kétség nem fér szerintem, hogy sokat lehet tőle tanulni, ha fényképezésről van szó. Úgyis mondhatnám, hogy kiolvastam a blogját, többször is.

És akkor is őt hozom fel példaként, amikor azt definiálom magamnak, hogy mi az, amit pontosan meg akarok tanulni, ha arról beszélek, hogy fényképezés. (Főleg, mert biztos kurvára be fog rágni, ha egyszer valaha rájön, hogy simán lekattintottam az ő kopirájtos képét a gépem háttértárolójára, hogy betegyem ide, és az nekem egy kicsi, olcsó, de annál jobban eső elégtételt fog adni.)

Ezt:

1241825797_0d23b02c1d_o.jpg




Nem a technikát, az utómunkát feltétlenül, hanem a szemet. Ahogy ő ezeket a vonalakat, ezt a részletet az egészben, ezt a kompozíciót meglátta, azt.

Hogy minden elismerésem mellett, de ne ez legyen belőle:

bazilika.JPG



Mondom, nem tudom, hogy hozzáértő szemmel jobb-e egyik, mint a másik kép, és vagyok annyira határozott, hogy ki merjem jelenteni, hogy nem is érdekel, egyszerűen csak én magamnak azt a szemet akarom, ami Rékának van. Úgy, hogy azért Zelkó Csillának is tonnaszámra vannak olyan képei, amelyekre veszettül irigy vagyok.

És hogy miért volt fontos ez, azt is elmondom majd, bár nem lesz belőle nagy meglepetés.


jan. 14. 2013
Címkék: jazz

Mi vagyunk ők

Néha újra elmentek azután, hogy hazajöttek a munkából. Hamarabb jöttek, mint szoktak, gyorsan öltöztek, Anya a combján csipkedte felfelé a folyton megakadó harisnyát. Utáltam azt a mozdulatot, mert nekem is állandóan így húzta fel a téli harisnyákat. Anyának sok szoknyája volt, a legtöbb állandóan kint hevert a fotel háttámláján. Sötétet vett fel, feketét. Apa szürke öltönyt, aztán amikor már kihízta, akkor csak sötét nadrágot, inggel, pulóverrel. Aztán elmentek. Ritkán ketten, néha csak az egyikük, egyedül. Kollégákat, bácsikat, néniket temettek.

Eleinte ritkán, aztán többet, néha olyan is volt, hogy nem mentek. Ahogy nőttem, úgy nevek is jöttek, arcok, akiket láttam, ismertem, és akik többet nem voltak ott a cigiszagú állomásfőnökség irodáiban. Edit nénik, Zsuzsa nénik, Emi nénik, Karcsi bácsik, János bácsik, Géza bácsik.

Betegek lettek, sokan otthon, kórházban haltak meg, néhányuk ott, a munkahelyen. Aztán a dédim, aki mindig volt, aki mindig öreg volt. Aztán az egyik nagyapám, majd a másik.

Aztán Anya következett, de ő, a mindennel és mindenkivel és magával is vívott, örökké tartó harcos haragjában, konokságában még az áttéteknek, a halálnak is nemet mondott. A mai napig nem értem hogyan, de ma már átlátom, és tudom, hogy Anya vérvonalának minden egyes női tagja ugyanilyen bámulatosan haragos-konok-kitartásban tapossa a nehéz, gyötrelmes, keveset adó, búcsúkkal tarkított, mindennapokban szép, kurva életet.

Apát nekem kellett felhívnom, amikor meghalt az anyukája, Anya nem volt képes rá, hogy ő mondja el neki. Minden egyes szóra, hangsúlyra emlékszem, az értetlenkedésére, a szavaim idegenségére, ahogy a mama helyett anyukádat mondtam, hogy végre felfogja, hogy ettől akkor és ott megszűntem alatta állónak lenni, a lesújtó, kiabálásba nyíló rémületére: Az Anyám???!


Aztán Apa halt meg. Ő nem ért haza. Ott maradt az út szélén, biciklivel, hiába szállt be valahogy a saját lábán a mentőbe, ott maradt félúton, félkészen, az egésznek csak a felét látva, az ő életében talán túl sokat is. Pedig lett volna dolga még, kellett volna, hogy maradjon, de magyar férfi volt, teherhordó, okos fejű, túl sokat látó, önpusztító. Elfogyott. Elhasználtuk.

Aztán Jazz hívott fel a karácsony utáni első reggelen.

Szombat reggel nem jött rám a régi öltönynadrágom, nem volt fekete kabátom, elmentem hát a sötétkékben, amit mindennap hordok. Mandula harisnyát húzott, feketét, vastagot, fel a hasáig, hogy fogja a meleget.
Odakint fagyott volt a föld, és ugyanolyan hidegen, átlátszószürkén hasított a fény, mint kétezerhétben, a cipők halkan csoszogtak, kopogtak az úton, és az emberekkel nem számoló mindenséget csak azért is keresztülhasította az ősi, egymást erősítő mormolás, ugyanúgy, mint azon a dél-zalai, faluvégi domboldalon, és akkor tudtam, hogy elkezdődött, már rég elkezdődött, hogy most már Jazz is, ahogy én is, hogy mi vagyunk ők, ahogy ők voltak az ő apáik, nagyapák, dédapák, ugyanaz a sor, az előzőre simuló, sérülékeny, életet tartalmazó, milliméter vékony filmréteg.

Nem érzem, mert talán nem is kell, mert a mi filmünk egyedül a mienk, javarészt rajtunk múlik, hogy mit veszünk fel, de tudom, hogy most rajtunk a sor. Most már mi vagyunk ők.



süti beállítások módosítása